Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!


(Aki esetleg eddig lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)



Nos, bevallom, aprón, nosztalgikusságba és múltbéli boldogságokba bugyolált melankóliától finom emóciókkal, alig észrevehetően mosolyodtam el, amikor először futottam át ezt a kérdést, és gondolkodtam el rajta elhanyagolható másodpercekig egy csöppet, de teljesen felesleges, rutinszerűen, hisz a válasz már itt tombol jó ideje bennem, s továbbra sem adja tudtomra, hogy méltóztatna bármin is változtatni az álláspontját illetően. Szinte már poros, mozdulatlan, néha pedig az ellenkezője, de mindaddig, míg várbörtönében tartom láncra verve, és nincs, ki újból kulcsát lelve kiszabadítsa, addig nem nagyon veszek esetleges rebellis hajlamairól tudomást.

Kissé fanyar érzések kavarognak bennem, de inkább talán a keserédes a legmegfelelőbb jelző számomra, hogy körülírjam vele mindazt, mely ezen kérdés apropóján munkálkodik bensőmben. Van egy egyetemes megfogalmazásom minderre, mely dióhéjban így hangzik:

- Mindig is voltak, és mindig is lesznek... -

Ez pedig tökéletesen leírja, miképp is vélekedek erről. Egyrészt bennem a bizakodás, a remény, valamiféle kicsavart, torz, toronyőri optimizmus a múltamból kifolyólag a jövőm irányába, másrészt pedig itt van a most, a jelen megfagyott pillanata, amikor is várok arra a bizonyos valakire, akire ismét rámondhassam, hogy IGEN, te vagy az. Te lettél az újdonsült, ki leváltja a régit. Azt a sokadik régit, ki végül elsétált mellőlem, vagy épp én mellőle.

A válaszom pedig nem túl költőien fogalmazva eképpen szólna: Jelenleg senkit sem érzek, ki ezen kritériumoknak eleget tenne az életemben, noha van egy személy, ki viszonylagosan közel jár, hogy ezt beteljesítse, de még így is nagyon távolról lépdel felém, és ki tudja mikorra ér ide, már ha egyáltalán ideér. Így őt sem tudom megnevezni, mégis... Eljő az idő, mikoron ismét lesz. Egy újabb, életem pedig felvirágzik, és oly értelmet nyer, valamint talál, melyre már évek óta áhítozom. Addig pedig legbelül maradok az a pusztaságban kóborló vándor, ki már oly sokszor volt a lelkem kazamatáiban levő fény harcedzett vigyázója, valamint gyógyító éltetője, és még ki tudja hányszor lesz kénytelen felölteni ezt a szerepet :)

Mára ennyi!
Osztani, másolni, kedvet kapni ér!
Maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
Sziasztok!

Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!


(Aki esetleg eddig lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)


Sokféleképpen lehet gondolni erre a kérdésre, és fejtegetni. Lehet úgy is, mint ahogyan a szó szerinti cím is sugallja, vagy akár, hogy "amit reményeim szerint soha nem kell -többet-újra- megtennem". Mindkettő variáció teljesen más választ követel meg tőlem, ezért ketté is fogom bontani, és mindkettőre betyárbecsülettel válaszolni is fogok.

Amire még nem volt példa az életem során, és nem is akarom, hogy legyen, valamint esetlegesen félek-rettegek tőle, hogy bekövetkezzen, és meg kelljen tennem emiatt valamit, az talán főképp maga azon súlyos döntések velejárója, amik előbb-utóbb mindenkit elérhetnek, mert egyáltalán nem olyan ritkák, mint ahogy azt az ember hiszi. Ilyen például:

*Dönteni a születendő gyermekem, vagy párom életét illetően.
*Dönteni, hogy valakit, aki számomra fontos, lekapcsoljanak-e az életben tartó gépekről.
*Dönteni, hogy esetleges tűz esetén kiket és miket mentsek ki, mire lenne elegendő időm, és vajon helyesen cselekednék-e ilyen szituációban.
*Döntéseket hozni életveszélyes és balesethelyzetekben.
*Olyan döntéseket hozni az életem során, amivel súlyos bűnt követnék el, és börtönbe kerülnék.
*Illetve akár mondhatnám azt is, hogy elvenni egy ártatlan életet, hajléktalanként az utcán élni, vagy ilyen olyan végtagveszteségekkel, komolyabb betegségekkel-fogyatékokkal együtt élni, feldolgozni azt.

Persze most okkal mondhatnák sokan, hogy ezekből az szűrődik le, hogy nem érzem magam elég erősnek, rátermettnek, hogy felnőttként ilyen scenariokat kezeljek, vagy vezényeljek le, de erről szó sincs. Szimplán, most őszintén, ki a franc akar ilyesmiket átélni az életben? Senki. Ha úgy alakul, igenis oda fogom tenni magam, és úgy cselekedni, hogy végül ne bánjak meg semmit, okosan mérlegeljek, döntsek, és kivitelezzek. Az ilyen élethelyzetek is képesek megmutatni, hogy ki milyen fából van is faragva, és milyen ember, úgy igazán.

Most pedig következzék a másik megközelítés. Ezek nyilvánvalóan saját tapasztalatokból, emlékekből és fájdalomból, vagy veszteségből adódóan adják magukat, és sokan tudnak majd azonosulni velük. Nem nagyon kell majd őket tovább ragoznom, és ezek is sajnos, nem sajnos az élet azon keserű tartozékai, amik útjaira mindenki rálép egyszer-többször, de ilyen-olyan formában bizonyosan.

*Eltemetni bárkit, vagy temetésre menni.
*Szomorúságomban, fájdalmamban sírni, zokogni.
*Olyan szinten negatívan hatni közvetve, vagy közvetlenül egy számomra közel álló, fontos ember életére, hogy azzal súlyos károkat, problémákat okozzak neki.
*Szakítani valakivel.
*Állatoknak fájdalmat okozni.
*Megsiratni valakit.
*Olyan mély depresszióba esni, hogy szuicid gondolataim legyenek.


Mára ennyi!
Osztani, másolni, kedvet kapni ér!
Maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
Sziasztok!

Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!


(Aki esetleg eddig lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)


Ismét visszatérünk a vidámabb, kellemesebb hangvételű kérdések közé (legalábbis egy darabig), és most nem is akármilyennel találom szemben magam, nevezetesen az önmegvalósítással foglalkozó, bakancslistát is érintő, és kifejtő boncolgatás jön. Aki esetlegesen nem tudja/hallotta még, hogy mi is az a Bucket List, az rákattintva felfrissítheti a tudományát ezt illetően, én most nem igen szeretnék bárminemű értekezésekbe bonyolódni a taglalásával.

Nekem már hosszú évek óta van ilyen listám, igaz, azóta lényegesen változott, variálódott a tartalma. Van, ami elvesztette relevanciáját róla, van ami még inkább előtérbe került, vagy újonnan csapódott a már meglévő pontok közé, és persze van, amit sikeresen ki is tudtam pipálni róla. Sajnálatos módon ezek vannak kisebbségben, de igyekszem dolgozni az ügyön, és évente legalább egyet a hátam mögötti kosárgyűrűbe hajítani. Egész jó a szériám egyelőre (le is kopogom), mivel tavaly egyet, idén és jövőre pedig kettőt is sikerült-illetve sikerül majd nyugtáznom. Ez pedig mondanom sem kell, baromi jó, felfrissítő érzés. Nem csak azért, mert ilyenkor, ilyesfajta momentumokban és történések elérése és átélése közben, valamint okán még inkább van célja az ember létezésének, és érzi, hogy él, úgy igazán, hanem azért is, mert hihetetlen önbizalmat, reményt és erőt is képes adni az eljövendőkre. Éppen ezért, nagyon büszke vagyok rá, hogy komolyabban elkezdtem foglalkozni azzal, hogy tegyek is az álmaimért és vágyaimért, ne hagyjam a lustaságom súlya alatt rothadni mindazt, ami örömet, boldogságot és kiteljesedést lenne képes adni porhüvelyemnek és lelkemnek, ha felemelném alóla a nyamvadt seggem, és megdolgoznék, vért izzadva harcolnék értük. Így mindaz, mely annak idején csak egy strigulázatlan papírfecni volt egy marék felsorolással, most végre a fogaskerekek nyikorgó beindulását követően életre kelt, és folyamatos lassú víz partot mos filozófiával változtatja a kinézetét. Persze nem ringatom magam olyan naiv tévképzetekbe, hogy mindet képes leszek megvalósítani, hisz egyrészt folyamatosan bővül az ember élete és az évek múlása során, így mire odaérnél a célba, futhatsz is tovább. De nem bánom, ilyen az emberi természet. Ha a felét sikerül teljesítenem, már boldogan fogok meghalni. Na meg, valljuk be, sokunk már csak az egyes álmok anyagi vonzata miatt is nyöszörög megkötött kezeivel egy zsákban kuporogva, mely egy tengerbe van dobva, páncélszekrényben. Ez a valóság. A pénz ural nagyon sok mindent a világon, így minket is. Ha nincs, akkor számtalan vágyaddal csak egy üvegfal mögül nézhetsz farkasszemet. Hogy ez aggasztó, kiábrándító, vagy szomorú dolog volna? Nos, ezt mindenki döntse el maga, én személy szerint úgy vagyok vele, hogy ráérek még keseregni és búslakodni emiatt, előttem áll még az élet, sosem lehet tudni, mi fog történni, így azt sem, hogy végül mire húzhatok vízszintes vörös vonalat fülig érő szájjal.

Válaszolhatnék amúgy erre a kérdésre sokkal szó szerintibb értelemben, tárgyilagosabban is, nem ennyire hosszú távlatokban gondolkodva, de nem teszem. Az ember igenis merjen nagyot álmodni, ne elégedjen meg a semmivel, az átlagossal, épp ezért az olyan jellegű válaszok, hogy milyen gazdag szeretnék lenni, hol szeretnék dolgozni, vagy hány gyereket szeretnék és társaik most kimaradnak. Sorry.
Helyette megmutatom a mostani, legfrissebb Bakancslistámat. :)



(megjegyzés: ami alá van húzva, az a közeljövőben esedékes, és teljesülni fog, ami vörös és át van húzva, az már teljesítve van. És csak úgy fun fact-ként, ami dőlt betűs, azokat tekintem a legnehezebben teljesíthetőknek)


Úti célokkal és utazással kapcsolatos pontok:

*Repülőgéppel utazni
*Eljutni Japánba
*Eljutni Mexikóba
*Eljutni Új-Zélandba
*Megcsodálni az Aurora Borealis-t
*Megnézni a Moai-kat, a Stone Henge-et, az Ayers Rock-ot (ez még bővül-het)
*Biciklizni a kínai Nagy Falon egy hosszabb szakaszon
*Fotózkodni a Hollywood feliratnál
*Sétálni a Walk of Fame-en
*Átfogó múzeumi és kiállítási körút a világ több pontján (pl. Louvre, Van Gogh múzeum)

Tériszony leküzdési project:

*Szeretnék elefántháton utazni
*Kipróbálni a Bungee Jumpingot és/vagy az ejtőernyőzést
*Átélni a súlytalanság állapotát

Eseményekkel kapcsolatos pontok:

*Megtalálni édesapámat
*Eljutni egy Linkin Park koncertre
 *Eljutni egy Ákos koncertre
*Szeretném megírni életem első, de nem utolsó könyvét, és kiadatni
*Szeretnék lediplomázni egyszer
*Közös buli/esemény a legtöbb, ha nem az összes barátommal
*Óriási paint ball meccs a legjobb barátaimmal
*Bent rekedni és szeretkezni egy vonzó, szép nővel egy liftben
*Ha lesz valaha gyermekem, először hallani, ahogy azt mondja szeret
*Örömömben sírni
*Újra átérezni ahhoz a „bizonyos” boldogsághoz hasonlót

Tanulással, szerzéssel és tennivalókkal kapcsolatos pontok:

*Vándor Cosplay
*Különféle tetoválásterveim varratása
*Piercing és fülbevaló
*Legalább egyszer az életben megnöveszteni a hajam-szakállam és megtapasztalni, hogy milyen érzés izmosan fitt lenni
*Megtanulni gitározni, és venni egy Fender Telecaster gitárt, mint amilyen Koyukinak volt a Beck-ben
*Ezen kívül szeretnék megtanulni hegedülni, ocarinázni és dobolni
*Lehuppanni egy babzsák fotelbe, és átadni magam annak a régóta várt feelingnek
*Valamelyest elsajátítani a japán nyelvet, valamint nyelvvizsgázni angolból és belőle
* Szeretnék írni egy dalt valamelyik versemből, vagy egy újat írni és elénekelni gitár mellett
*Szeretnék egy Mitsubishi Lancert
*Szeretnék egy Michelin csillagos étteremben enni
*Szeretném ha életem során legalább egyszer lenne egy gekkóm, egy huskym és egy corgim




Nos, ennyi egyelőre :) Vannak még ötletek, de nem elég erősek, hogy felkerüljenek ide.
Osztani, másolni, kedvet kapni ér!
Maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
Sziasztok!

Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!



(Aki esetleg eddig lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)


HmmHmmm... Valaki, akinek meg kéne bocsájtanom valamit? Szintén lövésem sincs, hogy anno kire, vagy kinek írtam választ ezen kérdésre. Ahogy haladok-haladunk előre, egyre inkább rejtély számomra a múltbéli énem gondolatvilága, és nem igazán tudok már az ő fejével gondolkodni, azonosulni. Teljesen üres a papírlapja. Nagy valószínűséggel nem nagyon talált senkit, aki ezen leírásnak megfelelt volna, és inkább elviccelte-elhülyéskedte a kérdést, vagy olyan személyt adott meg görcsösen, izzadva, akinek nem lett volna helye ott, bűnösként feltüntetve, úgy igazán. Aztán lehet tévedek, és meglepő mód ténylegesen is kitett magáért. Nem valami vicces ez az amnéziám, ha erről a blogjátékról van szó. Ennél a kérdésnél pedig pláne. Most, jelen személyemet illetően arra az álláspontra jutottam, hogy nincs senki, akit elő kéne rángatnom a  régmúltamból. Nem haragszom, neheztelek senkire, és nincs akinek meg kéne bocsájtanom, ami eredendően egy tök jó dolog. Még apámat sem tudom a célkereszt elé cibálni, mivel nincsenek negatív érzéseim az irányába, bármennyire is megérdemelné teszem azt. Na de! És itt jön egy nagy DE! Mindez nem jelenti azt, hogy nem prezentálok senkit sem ezen kérdés apropóján, mivel egy szóval sem mondtam azt, hogy ne lenne ilyen egyén. És ez az egyén nem bekategorizálható szín tisztán a nagyon távoli múltammal, mivel mindazon események, amiknek centrális szereplője volt, nem is oly réginek mondhatóak, valamint akárcsak az előző blogkérdésnél, itt is azutáni időpontra tehető, amikor is az eredeti blogjáték útnak indult, így az akkori Đelor nem tudhatta, és élte meg azon történéseket, amik az évekkel későbbi énjét most billentyűpötyögésre sarkallják.

Ez a személy születésemtől kezdve jelen van az életemben, és amikor a kérdéseket olvasgattam át pár nappal ezelőtt, szemernyi hezitálás, vagy kétség sem volt bennem azt illetően, hogy ne őt írjam, ha majd ide jutok. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb meg fogja találni a blogom, és olvasni fogja ezt a posztot. Ez nem hátráltató tényező számomra, és talán egy kicsikét várom is, hogy ez majd bekövetkezzen. Felkészültem nagyon sok eshetőségre ezt illetően, tisztában vagyok azzal is, hogy egy, vagy akár több hosszú beszélgetést is eredményezhet mindez, és akármennyire is kőszívűen, vagy ridegen fog ez hangzani tőlem, de nem érdekel, hogy ezért megharagszik-e rám, vagy miket is fog vágni a fejemhez. Felmerülhet benne a kérdés, és persze mindenkiben, hogy ő tudja e azt, hogy neheztelek, haragszok, (bár ez nem szép és megfelelő szó) rá, és, hogy olyan gondolatok kavarognak bennem, hogy meg kéne bocsájtanom számára? Elmondtam-e neki korábban mindezt, vagy érzi-érezheti rajtam, és ha nem, akkor miért vártam ezzel, "titkoltam", és itt, ezen a platformon kürtölöm világgá először? Nos, ez nem ilyen egyszerű, de közben mégis.

Alapvetően nem vagyok egy haragtartó egyén, nem szeretek összeveszni senkivel, még akkor sem, ha úgy érzem igazam van, és huzamosabb ideig, hosszú távon, mely akár éveket is felölelhet, nem nagyon akarok haragban lenni senkivel. Az ignorálás, érdektelenség egyes emberek iránt az teljesen más tészta, itt most olyanokról van szó, akik jelentenek valamit nekem, és fűz hozzájuk ilyen-olyan érzés. Ő egy olyan személy, aki, mint írtam, velem van, illetve csak volt amióta az eszemet tudom, néha pót-apaként segített, tanított engem, és próbált embert faragni belőlem több kevesebb sikerrel. Nagyon-nagyon sokat köszönhetek neki, sokat tett értem, még akkor is, amikor így felnőtt fejjel visszatekintve nem érdemeltem meg. Mindezek tények, nem vitás, pont. Nem tudom már viszonozni neki mindezt, és már nem is akarom. Na de, most kicsit előretekertem a sztorit így, szóval térjünk is vissza: Nem igazán volt súrlódás és zökkenőmentes a kapcsolatunk, mindig is úgy éreztem, hogy mi totál nem vagyunk kompatibilisek egymással, vér ide, vér oda, és ezt az évek csak még inkább tetézték. Noha abszolút megértem én őt, és az álláspontjait, de ezt az én irányomba már úgy érzem nem igazán kapom-kaptam vissza, vagy csak nagyon-nagyon kis mennyiségben, és kimondatlan gesztusokkal. Ez az ember nem más, mint a nagybátyám.

Persze nem az előbb leírtak generálták bennem a dolgokat, az ahogy fentebb elhintettem, új keletűbb probléma. A rokonságom kisebb bűvkörében nem titok, hogy hogyan is érzek iránta, és azt is tudják, miért. Nem tudom pontosan, hogy ő tudja-e, de se nem próbálom előle elrejteni mindezt, se nem az orra alá dörgölni. Egész egyszerűen takaréklángon pörgetem a viszonyunkat, talán nyugodtan kimondhatom azt is, illetve leírhatom, hogy az elszakadásommal-ridegségemmel büntetem őt szolidan, és kimondatlanul viszem a sérelmeimet úgy, hogy annak ténye és kitudódása nem olyan dolog, ami miatt görcsösen aggódnék. Vicces, mivel ha nem lett volna ez a blogjáték kérdés, talán nagyon hosszú évekig, vagy soha sem írnám le mindezt.

Félre értés azonban ne essék, szoktam vele kommunikálni, valamint néha, olykor elfog engem az a lomha vágy, ötlet, hogy próbáljam helyrehozni és összeragasztani, ami eltörött, próbáljam azt tettetni, bebeszélni magamnak, hogy nincs semmiféle gond, vagy legalábbis már nincs, és ideje megbocsájtanom neki, elfeledni azt, amit lejjebb, majd még ki fogok fejteni dióhéjban. Talán többször is elfoghatna ez a késztetés engem, talán többször megpróbálhatnám, többször beszélhetnék vele, kedvesebb lehetnék, és végre meglátogathatnám (ami már nagyon esedékes, és tényleg igyekszem összehozni). De néha, amikor igyekszem, úgy érzem, csak hülyét csinálok magamból, és a makacs büszkeségem sincs nagyon hasznomra az orvoslásnál. Szerencsémre ő ugyanilyen kategória, akivel nagyon nehézkes az ilyesféle lelkis dolgokat megtárgyalni, és nagy fába vágnám a fejszém, ha őrá várnék. Ő nem fog kapkodni úgy utánam, vagy kimutatni, amit esetlegesen érez, még ha belegebed, akkor sem. De már ez sem érdekel nagyon. Nagyon sokáig úgy hittem, hogy ő a legközelebbi, megmaradt élő családtagom. [Ez idén megváltozott - erről talán majd lesz később egy külön poszt]. Bennem volt az, hogy mégiscsak ő a fő-családom utolsó bástyája, a múltam, emlékeim, mindenem összetartója, akit nem szabadna elmarnom, elveszítenem. De tudjátok... Nem én veszítettem őt el, hanem ő engem. Megvan már a saját családja, én pedig kiváltam belőle. Ő formálta úgy a dolgokat, hogy ez bekövetkezhessen, én pedig nem állítottam meg őt ebben. Ő volt az, aki, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá az életemben, a leginkább padlón voltam, és teljesen, totálisan elvesztettem minden értelmét az életemnek, csak belém rúgott még egyet, ahelyett, hogy segített volna talpra állnom. Persze lehet nem érdemeltem volna meg a segítségét, mivel én is hibás-vétkes voltam akkoriban sok tekintetben, mégis úgy érzem, hogy ott-akkor helytelenül cselekedett velem szemben, és ezzel felnyitotta a szemem. De nem. Ez még nem ok és indok számomra, hogy 2018-ban itt tartsak vele. Ez szimplán csak a lavina elindítója volt, mindazé, hogy megrendüljön minden hitem, érzésem az irányába. A látszólagos koporsószeget egy olyan "gesztussal", illetve annak hiányával érte el nálam, mely nem erre a blogra való dolog, mivel bármennyire is neheztelek rá, nem fogom kiteregetni azt, mert nem érzem etikusnak. De rébuszokban csak annyit, hogy nem sokban különbözik az ez előtti blogkérdésben taglaltaktól, csak épp tejesen más szituációban és élethelyzetben mással, ami már így írás közben is fel tudta lobbantani bennem a dühöt... Hát ez nagyszerű amúgy... 

Mindegy. A kérdésre ismét válaszolva, hogy meg kéne-e bocsájtanom neki? Talán igen. Talán még nem késő, ha én is, és ő is nyitottabb lenne sok mindenre, levetkőznénk az egónkat, és meg tud győzni arról, hogy belátta, valamint megbánta azt, amit meg kell neki, és szeretné, hogy ismét az élete szerves részévé tudjak válni amennyire a lehetőségek engedik. Legyen ez a végszó :)

Úgy hiszem, elég ennyi, nemsokára találkozunk!
Maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
Sziasztok! 

Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!



(Aki esetleg lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)



Na durr! Rám rúgta az ajtót mindenfajta figyelmeztetés nélkül az első komolyabb-súlyosabb, személyes és mélyebb magánéleti témákat boncolgató kérdés. Teljes mértékben elfeledtem, hogy jó pár évvel ezelőtt mit is válaszoltam erre, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy valószínűleg teljesen mást, mint amit most fogok, mivel minden, amit meg kell, vagy legalábbis kéne bocsájtanom magamnak, az azutáni történéseken alapszik. Ennyit változott és fordult velem a világ azóta... Vagyis... Történtek velem oly dolgok, amikre nem számíthattam, és nem voltam reájuk felkészülve sem tapasztalatilag, mentálisan, sem lelkileg és személyiségileg... Persze van egy adott dolog a múltamból ezeken kívül is, amely helyet fog itt kapni, és mindenképpen muszáj lesz megemlítenem.

Furcsa dolog ez a megbocsájtás... Az ember alapvetően könnyebben képes megbocsájtani másoknak, mint saját magának. Persze egyik sem egyszerű, de az egyik nehezebb feladat és küzdelem, mint a másik. Sok minden van, amit le kéne zárnom magamban, el kéne engednem, fel kéne oldoznom, és fehér leplet terítenem rájuk, de mégsem teszem, mert képtelen vagyok, és nem is akarok megbocsájtani magamnak. Szabad akaratomból, talán egy kis dacból és mazochizmusból, de úgy döntöttem annak idején, és úgy döntök mai napig minden áldott éjjel, amikor lefekszem aludni, és minden áldott reggel, amikor kinyitom a szemeimet, hogy mindaddig, míg élek, nem fogok megbocsájtani magamnak a súlyosan hibás döntéseimért és tetteimért, amiket őszintén, tiszta szívből és fájón megbántam azóta. Várom a karmámat, és bármi rossz, ami történt, vagy történni fog velem az életben, azt úgy veszem és élem meg, hogy pontosan azért történik úgy ahogy, hogy visszakaphassam ilyen-olyan formában mindazt mindazon dolgokért, amikre nem vagyok büszke, esetlegesen szégyellek, és helytelenül cselekedtem. Emelt fővel viselem, viselek mindent, és bizony azóta tényleg serényen csapkod is a karma-ostor, még sincs ezen felfogásom okán ellenemre, és pont emiatt nem is fájnak, vagy ütnek szíven annyira ezek a dolgok. Így akarok vezekelni, ha már máshogy nem tehetem, és látok bármiféle megoldást rá. Bűnhődni akarok miattuk, ostorozni magam, hogy ha egy-egy cseppel is, szép lassan, de törleszthessek, és a visszafordíthatatlan kiengesztelhetetlenségét megpróbáljam lehetetlen mód kiengesztelni. Talán senki sem látja, senki sem hallja, vagy érzi és tapasztalja mindezt, azok, akikért tenném pedig, a sors dramatikája okán soha nem is fogják már, én mégis megteszem, és nem feledem a bűneimet. Noha nagyon jól tudom, hogy sok minden betudható a tapasztalatlanságomnak, a tinédzserkor végi lázadásaimnak, a forrófejű énközpontúságomnak, annak, hogy mohón készültem a saját életem felnőtt kapuján való belépésre, és ezáltal ignoráltam bizonyos családi és külvilági tényezőket, a gyász és szakítás egyvelegéből született kontrollálhatatlan haragnak, fájdalomnak, és különféle más érthetetlen érzelemegyüttesnek, és tudom, hogy ezek oly dolgok, amiken nem csak én, de számtalan, millió ember végigmegy, és alapvetően nem kellene hogy óriási bűnnek tekintsem, mert nem azok, de mégis annak veszem. Az én esetemben legalábbis mindenképp. Mert számtalan opcióm, lehetőségem lett volna, hogy hogyan is kezeljem a dolgokat, döntsek, segítsek, formáljak és változtassak, én pedig gyáva, szemellenzős, sebnyalogatós mód nem éltem nagy részükkel, vagy rosszul. Együtt akarok, és együtt fogok élni mindezzel. Nem feledem, ámbár hogyan is tehetném? Belevéstem a szívem és lelkem sebeibe még inkább ezt, és a jövőre tekintettel igyekszem úgy tenni a dolgaim, formálni az életem, hogy ezek ne ismétlődhessenek meg. Vagy ha mégis, vesszen el az a maradék méltóságom, tartásom és gerincem is, ami még van, és köpjem szembe magam tucatszor, ezerszer is, ha kell. 

Persze nyilván okkal hördülhet fel és mondhatja most fejcsóválva a nagyérdemű, kedves olvasóközönség, hogy biz' rossz úton járok, rosszul fogom fel a dolgokat, és nincs értelme az önostorozásomnak, mert ez csak megmérgezi a jövőmet, és nem ez a módja az esetleges gyógyulásnak, feloldozásnak, újjászületésnek, vagy fogalmazzunk bárhogy, akárminek, és tudjátok mit? Talán igazatok is lenne. Sőt. Valószínűleg igen. Nem tagadom meg sem elméleti, sem gyakorlati szinten ennek az eshetőségét. De! Itt most a döntéseken van a hangsúly. És én így döntöttem. Ezen a bogáncsos úttalan úton akarok végigcsoszogni, vérző lábam lógatva. (Előző posztban kiemeltem jó tulajdonságomnak a makacsságom és hogy ragaszkodok a kitartásomhoz, valamint az elveimhez, nos ez ilyen esetekben is igaz, és talán itt nem is annyira pozitívum ez az "erényem", de nem számít.) Nyilván senkinek sem mondom, és ajánlom, hogy kövesse a példámat, sőt, egyenesen nem javaslom, mivel én a nehezebbik, mondhatni rosszabbik módszert választottam magam számára, és ez az én keresztem, senkinek sem akarok ötleteket adni. Mindenki döntse el saját maga, hogyan is szeretne szembenézni önmagával, és bűnbocsánatot nyerni, valamint kivívni azt belső tükörharcban. Nincs erre adott orvosság, oly gyógyszer ami mindenkinek egyaránt hatna és segítene, mert minden ember más és más beállítottságú, érzés-gondolatvilágú, valamint különféle problémákat cipelünk hátainkon.

Tudjátok... Úgy érzem... És most ismét felteszem, illetve leírom a kérdést:
Van valami, amit meg kell bocsájtanod önmagadnak?

Igen. Van. Több dolog is. Most így írás közben mégis úgy döntöttem, hogy csak egyet fogok kiemelni. A legfontosabbat, és számomra a legsúlyosabbat.

Ha leszidhatnám, leüvölthetném a múltbéli önmagamat... Ha képes lennék hatni rá szép vagy épp kemény szavakkal, kissé megdorgálni, megmosni a fejét, rádöbbenteni az eljövendők súlyára, és a fájdalomra, űrre, veszteségre, amiket érezni fog... Hogy mily mély barázdákat fog ráadásként beléjük szántani saját kezűleg... El akarom őt rettenteni tőle. Ráijeszteni. Megsiratni, megbőgetni. Azt akarom, hogy üvöltsön és féljen tőlem! Lássa kivé is formált engem. És ha mindez még nem lenne elég, elvinném őt a jövőjébe, a jelenembe, lássa azt amit én látok minden áldott nap. Talán akkor... Talán... megbecsülné amilye még van. Jobban értékelné, vigyázná, féltené, óvná és segítené a családját. Jobban fellángolna benne a szeretet, amit makacs mód nem akart kimutatni, inkább elnyomta, mert az egyszerűbb és kézenfekvőbb volt számára, és bebeszélte, hogy csak apró parázs. Nem érezné cikinek, égőnek, hanem őszinte, nemes és természetes dologként kezelné, mely egyáltalán nem degradálja őt le. Az a kis nyavalyás nem tudja, amit már én,  hogyan is tudhatná...? Igaz a mondás, miszerint akkor értékelünk valamit, amikor elveszítjük, és amikor már nincs. Milyen igaz. Utólag pedig könnyű okosnak lenni. Tudni, amit annak idején kellett volna, és keseregni a meg nem tett, vagy ki nem mondott dolgokon, és azok hiányán, amit akkor kellett volna tettekké, gesztusokká formálni.  

Ha tovább láttam volna a fától... Nem csak az ifjonci útkeresésemmel, a vágyaimmal és szerelmi életemmel lettem volna akkoriban elfoglalva... Akkor talán... néha, naponta, tehettem volna pár lépésnyi sétát egy szobába, hol édesanyám küszködött a saját démonaival... Nem voltunk messze távolságilag egymástól, mégis világméretű kerítések és falak húzódtak köztünk. Ott volt nekem. Ott várt. Mindig, valamire, vagy netán valakire. Semmibe sem került volna számomra. Sosem. Csak egy kis időbe, és elhatározásba. Talán többet beszélhettem volna hozzá, beszélgethettünk volna nem csak magamról, arról, hogy én, az ifjú titán, aki a világot készül meghódítani, mit akarok, hanem sokkal inkább róla. Az érzéseiről, hogy miken is megy keresztül, miket él át, mitől fél, mit vár, mit szeretne, mitől lenne boldog, mit szeretne tőlem, a fiától, és milyen reményeket fűz hozzám... Megkérdezhettem volna, hogyan is tudok segíteni számára, amikor pedig segítséget kért ilyen-olyan formában, nem száj és szemöldökhúzogatva elutasítani, gyorsan letudni azt...  Megölelhettem volna, megpuszilhattam volna, úgy igazán. Erősen, érzelemtelin. Az övét pedig hálásan viszonozni, nem ridegen, kőszoborként és mereven, akinek mindez csak nyűg. Foglalkozhattam volna vele, törődhettem volna vele, szerethettem volna őt úgy, ahogy azt megérdemelte volna tőlem. Még ha tudtam is egy idő után, hogy nem tudom, nem tudjuk megmenteni, vagy kirángatni az alkohol és a betegségei karmai közül, de legalább az utolsó napjaiban maximálisan támogathattam volna... De nem. Nekem minden fontosabb volt nála. Legfőképpen saját magam. A saját aprócska gondjaim, a saját aprócska életem. Tudjátok milyen az, ha valakitől nem tudtok elbúcsúzni normális keretek között, rendesen, mert nem tudhatjátok, hogy akkor látjátok őt utoljára? Bizonyosan vannak, akik erre egy igennel rábólintanak a keserű kérdésemre. És én is rábólintok most, mert megtudtam. Megtudtam, és mai napig kísért engem a dolog. Egy oly kivédhetetlen villámcsapás, amiért nem kéne marcangolnom magam, mégis ez a kenyerem. Az utolsó, vitatkozós elválás oly láthatatlan stigmát éget a bőr alá, mely minden savnál maróbb, halk sistergéssel mételyezi, kebelezi be a lelked.

A halál ellen nincs menekvés, nincs kiskapu, kibúvó, menedék. De mi magunk döntünk afelől, hogyan is bánunk mindazokkal, akik ajtaja előtt állnak. Ezt soha, senki ne felejtse el...



Úgy hiszem, elég ennyi, nemsokára találkozunk!
Maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
Sziasztok!

Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!



(Aki esetleg lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)

Ezzel a kérdéssel kicsit könnyebb dolgom van, mint a negatív testvérével, mivel úgy érzem korlátozottabb a felsorolandó pozitív tulajdonságok lajstroma. Ez persze nem azt jelenti, hogy alábecsülném, lekicsinyelném magam, szimplán csak olyan beállítottságú egyén vagyok, aki nem szeret túlzottan kérkedni az erősségeivel, és mindig azt érzi, amikor valami jót kell magáról mesélnie, hogy egoistának, nagyképűnek fog tűnni a mondandója még akkor is, ha az szín tisztán igaz. Azt azonban még elöljáróban leszögezem, hogy nem szeretem önmagamat. Hogy ez miért van így? Az majd a későbbiekben boncolgatva lesz. Vicces amúgy, hogy egy ilyen borús dologgal nyitom ezt a kérdést, noha ennek az előzőben lett volna a helye, de hát ez van :)

Félre értés ne essék, teljes mértékben tisztában vagyok a pozitívumaimmal is, és jó néhányra nagyon büszke is vagyok, mivel a mai világban ritkák, ahogy azt megfigyelhettem a közvetlen környezetemben levőkön, vagy épp messzebb is. Sok olyan értéket képviselek (még ha erről nem is tudnék, vagy akarnék könyvet írni, mint a rosszakról), amiktől úgy vélem sosem lenne szabad megválnom, vagy eldobnom őket magamtól, hogy más ember lehessek, esetlegesen kompatibilisebb a mai rothadó, érzéketlen és elbutuló társadalommal. Pont ezek emelnek ki a sár és vértenger mocsaras béklyóiból, de csak annyira, hogy lélegezni tudjak. Na de, ideje ezt konkrétumokban is prezentálnom, így igyekszem egy kicsit többet összeszedni az előző kérdéshez képest, hogy azért mégiscsak a jó legyen többségben, és ne érhesse szó a ház elejét :)

*Szeretem, hogy makacs és kitartó egyéniség vagyok, aki nagyon ritka esetekben adja csak fel. (persze csak akkor, ha a lustasága láncra verve gubbaszt az óljában, és békésen szunyókál)

*Szeretem a világnézetemet, hogy nyitott szemmel járok, megfigyelek, elemzek.

*Szeretem, hogy kimeríthetetlen a fantáziám, és a gondolataim egy több sávos autópályának felelnek meg, valamint az intelligenciámat. Na ez egy kicsit meredeken hangzott, de tényleg. Örülök, hogy éles eszűbb vagyok, mint az átlag, még ha néha ez átok is. Így jobb a rálátásom a dolgokra, problémákra, magára az életre, és így jobban ki tudom szűrni az idiótákat, barmokat, ostoba emberi lényeket.

*Szeretem a precizitásom, és néha a maximalizmusomat, amik segítenek rendet varázsolni a káoszból, vagy épp átlátni azt.

*Amikor álarcok nélkül önmagam lehetek, és nem kell ridegnek-hidegnek tűnnöm, szeretem, ha jószívű, segítőkész lehetek másokkal, mert ilyenkor úgy érzem van értelme a létezésemnek.


Elég is lesz ennyi :) Már így is kicsit feszengek, hogy ennyi jó dolgot kellett lekörmölnöm.
Osztani, másolni, kedvet kapni ér!
Maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
Sziasztok!

Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!


Yaaay!
Csapjunk is a lecsóba az első nappal. Mi más is lehetne a kérdés így kezdésnek, mint valami negatívum... :D Tipikus...

(Aki esetleg lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)



Nos, erről könyvet tudnék írni. Ami meg mondanom sem kell, felesleges. Mindenkinek vannak rossz, vagy esetlegesen olyan jó tulajdonságai, szokásai, fogyatékai, hülyeségei, amit nem szeret, vagy egyenesen utál magában. Ez alól senki sem kivétel, még a legoptimistább, legmegelégedettebb egyén sem. Bárhogy is titkolja, vagy próbálja bebeszélni magának, hiszen hiába igyekszik az ember elfogadni önmagát teljesen, vagy éppenséggel olyan jó úton halad, hogy már el is hiszi, hogy sikerült, mindig akad egy kis szilánk, egy tüske, ami befurakodik. Olyan ez, mint a gaz, nem lehet teljesen kiirtani. Én azt mondom, igenis jó dolog, ha az ember utál magában valamit. És hogy miért? Természetesen azért, mert ez is egy jele annak, hogy jó fele halad az ember az önmegismerés kikövezetlen útján. Tisztában kell lennünk, és észre kell vennünk a jó és rossz tulajdonságainkat, dolgainkkal egyaránt, hogy tovább tudjunk lépni egyről a kettőre az életben. Van, amit igenis ki kell gyomlálnunk, és harcolnunk kell az örökkévalóságig a küzdőtéren ellene, és van, amit el kell fogadnunk magunkban halálunkig, meg kell vele 'barátkozni", mert máshogy nem lehet. Ezeket mindenképpen le kell tisztázni önmagunkban, hogy melyik opcióra is van szükségünk, és mit választunk, még ha az a döntés nehézkesnek is tűnik.

Hogy azért épkézláb választ is adjak erre a kérdésre, amiket leginkább utálok magamban, az nem más, mint a fel-felcsapó lustaságom, az idegen közegben való nehezen oldódásom, és a gyakori negatívitásom, mely nagyon-nagyon sok dologban meggátol engem az életben, és a céljaim elérésében. Ezek életre szóló párharcok, és csak annyit tehetek, hogy időnként felülkerekedek rajtuk, vagy kordában tartom őket.

Ennyi lett volna :) Osztani, másolni, kedvet kapni ér!
Maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
Sziasztok!

Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!


Folytatom a tegnapi játékot, így most az ellentétpár következik. Aki lemaradt, annak katt IDE, és egy gyors ismertetőt is kap ajándékba:


Még a közelmúltban megnéztük Dinnyepalántával az Amelie csodálatos élete (Le fabuleux destin d'Amélie Poulain) 2001-es francia filmet, és volt az elejénél egy jelenet, ami inspirált, valamint meghozta a kedvem egy ilyesféle önismereti irományhoz. A lényeg, hogy prezentálok 100 tényt (amit később kiegészítek még 50-el, de ajj, milyen ironikus, hogy ezzel nehezebb dolgom van :P), "érdekességet", amit szeretek, kedvelek, vagy egyenesen imádok úgy összességében az életben. Itt már nem volt kedvem tematikusan sorba rendezni őket, úgy jönnek javarészt, ahogy eszembe jutottak. Mindezek megírása még nekem is kellemes meglepetést okozott, mivel kicsit saját magam számára is közelebb hozott engem, és hogy letisztázzam a dolgaimat. Persze ez az ember öregedése során bőven változhat-formálódhat, így nem lennék meglepve, ha teszem azt 7 év múlva egy ugyanilyen listánál teljesen eltérő ember nézetei néznének vissza rám.

Vágjunk is bele! :)

 

Ennyi lett volna :) Osztani, másolni, kedvet kapni ér!
Mára ennyi, maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
Sziasztok!

"Ne felejtsétek" rovatunk #5: "Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta, a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: ''boldog''. Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet."

Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!


Mint ahogy azt tegnap ígértem, rekordgyorsasággal jelentkeztem is, és ezúttal kicsit játszogatni fogunk.

Még a közelmúltban megnéztük Dinnyepalántával az Amelie csodálatos élete (Le fabuleux destin d'Amélie Poulain) 2001-es francia filmet, és volt az elejénél egy jelenet, ami inspirált, valamint meghozta a kedvem egy ilyesféle önismereti irományhoz. A lényeg, hogy prezentálok 100 tényt (amit később kiegészítettem még 50-el), "érdekességet", amit nem szeretek, kedvelek, vagy egyenesen utálok magamon, másokon és úgy összességében az életben. Az első százat igyekeztem tematikusan sorba rendezni. Persze ez nem lesz ilyen borús és komor dolog, hiszen nemsokára elkészítem az ellentétpárját is, ahol azt fogom górcső alá venni, mik is mindazon tényezők az életemben, amik széppé és jobbá fűszerezik azt nekem, legyenek bármilyen apró-cseprőek is. Mindezek megírása még nekem is kellemes meglepetést okozott, mivel kicsit saját magam számára is közelebb hozott engem, és hogy letisztázzam a dolgaimat. Persze ez az ember öregedése során bőven változhat-formálódhat, így nem lennék meglepve, ha teszem azt 7 év múlva egy ugyanilyen listánál teljesen eltérő ember nézetei néznének vissza rám.

Vágjunk is bele! :)

Ennyi lett volna :) Osztani, másolni, kedvet kapni ér!
Mára ennyi, maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
Sziasztok!

"Ne felejtsétek" rovatunk #4: "It can't rain all the time."

Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!


Elérkeztünk bemutatkozó rovatunk záróakkordjához, mely szám szerint a blog harmadik (ami amúgy negyedik, de a legelsőt inkább ne számoljuk...) posztja, és mindezek után belecsaphatunk az igazi lecsóba különféle tematikájú stuffokkal végre. Persze ettől függetlenül nem fogom gyorsan lefirkantani és sebtében elkapkodva kiadni a kezeim közül ezen irományt, csak hogy mihamarabb végezhessek vele (amit amúgy a cím is sugallna), de azért már izgatottan várom az elkövetkezendőket :)

Továbbra is ugyanazt tudom nyilatkozni mindazok előtt, hogy belemerülnék a dolgokba, mint a Sorsszerű bemutatkozásnál, és valamelyest kötelező jelleggel úgy érzem muszáj is, szóóóval :

Aki esetleg elfelejtette, újdonsült olvasó, vagy nem lenne tisztában/képben, hogy miről is volt eddig szó, az (erősen javasolt) két opció közül választhat:

A: legörget egy elhanyagolható másodpercnyi egységet.
B: IDE kattint az első, és IDE  a második részért.

Ez a linkrendszer a mai naptól be lesz szúrva a másik kettő poszthoz is, hogy egységesítve legyenek, és könnyebben hozzá lehessen férni a folytatásokhoz bármelyik résznél is legyen a kedves olvasó. Bizony felmerülhet a kérdés sokakban, és azt hiszem ezt még nem válaszoltam meg úgy igazán eddig, vagy nem teljesen tiszta, hogy miért is fontos ez? Miért fordítok három irományt is a bemutatkozásomnak, és fektetek bele viszonylagosan sok(nak) tűnő energiát? Az természetesen egy dolog, hogy:

"azt lenne hivatott prezentálni, hogy ki is lennék jómagam (nagy vonalakban), valamint mi is ennek a blognak a célja, miért indítottam és mik várhatóak ide hányva az elkövetkezendőekben. "

és ez elég magyarázatnak is tűnhet elsőre, de ez csak a jéghegy csúcsát képezi. Ezen írások olyan alapkövei is lesznek a blognak, amiknek az ismerete nélkül számos későbbi elem, és az abból felépített-tákolt vár könnyedén összedőlhetne a nagy zavarodottságban. Hogy mire is gondolok ezalatt pontosan? Olyan főbb és fontos információkat osztok meg itt magamról, illetve a szemléletvilágomról, amik közül egynéhány nem lesz bővebben boncolgatva, megismételve és kifejtve a jövőben, hanem célirányos tudatossággal lesz továbbvíve és emelve más posztoknál bármiféle hátranézés és tutorial nélkül. Úgy fogom venni, hogy mindenki tud mindent, amit kell, és nem fogok szájbarágósan mindig visszakacsingatni, valamint emlékeztetni mindenkit mindenre, hogy mi miért és hogyan történt-történik. Példának okáért amikor esetleg sorsszerűségről vagy a vallási nézetemről (ez még spoiler) fogok morzsákat szórni 1-2 posztban csak úgy egy laza csuklómozdulattal, akkor a nagyérdemű egyből tud asszociálni a bemutatkozásoknál leírtakra ezekkel kapcsolatban, és nem kell sakkozgatnia (persze sok olyan dolog lesz, amit ki lehet intuíció alapján találni), hogy akkor a blogger most hányadán is áll a dolgoknak, és vajh miért is így és ezt írhatta ezzel kapcsolatban? Éppen ezért nagyon erősen ajánlott, és sarkalatos, hogy ebben a három installációban felsoroltak bevésődhessenek az olvasók szürkeállományába, hogy a jövőben gördülékenyen mehessenek a dolgok, és ne legyen nagy konfúzió. Ennek érdekében én is igyekszem majd minden tőlem telhetőt megtenni, és úgy elhelyezni a platformon ezt a 3 irományt, hogy könnyedén, elsőre is hozzáférhető lehessen majd az újoncok számára is, és lehetőség szerint ezzel tudják kezdeni az aktív részvételt-olvasást a felzárkózásuk előtt. Ezen ismertető végén  össze is lesz söpörve pontokba szedve dióhéjban minden, csak hogy legyen egy ilyen is.

-Ám a forró kását kerülgessük még egy picit, jöjjön egy csöpp aktuál-     


Bizonyára feltűnhetett annak a maréknyi embernek, akik olvasnak, hogy nem voltam-vagyok valami aktív blog-karbantartó mostanság, és persze a közelebbi ismerőseim ezt tudják is nagyon jól :D Nos mindenkit megnyugtatok, ez az életem számos területén ugyanúgy fennáll :D Krónikus idő és alváshiányban szenvedek, aminek károsan serkentő hatásai közé tartozik többek között a munkahelyi órák száma, és az ottani testet-lelket felmorzsoló tényezők, a tény, hogy jelenleg (fú, ezt vajon hány évig is fogom így, ilyen formában leírni XD) egyedül élek, és vezetek háztartást, ami amúgy elsőre nem tűnhet veszélyesen vészesnek, de ha folyton kimerült, fáradékony vagy, akkor nagyon alattomos, csalóka dolog ez. Ettől független igyekszem helytállni, és állni a sarat, ami néha még sikerül is, főleg, ha van motivációm. És persze az is eléggé megnehezíti számomra önnön életemet, hogy hajlamos vagyok a depresszív stádiumokra, levertségre, letargiára, semmitérő és senkinek sem kellőség érzetére, valamint túl sokat próbálok egyszerre markolni, így túl keveset fogok. Persze ez várható volt, és tudtam is, hogy ki fog fogni rajtam mindaz, amit szeretnék és beterveztem idén. Olyannyira próbálom görcsösen egyben tartani a szociális és magánéletemet, hogy az már eleve ettől a szorítástól is kezd repedezni. Ördögi tréfa ez. Minél inkább próbál az ember több irányban, helyen is fejlődni, helytállni, tanulni, boldogulni, belemélyedni, kikapcsolódni, dolgozni, érdeklődni stb-stb-stb... annál inkább nem fog sikerülni egyik sem. Ezt egyre inkább a saját káromon kezdem belátni és megtanulni. Kicsit lazítani kéne a gyeplőmön, mert az, hogy ezer fele, kismillió dologban igyekszem a saját maximalista normáimnak megfelelni és időhatáraim között tartani magam, az csak megmérgez engem, illetve megmérgezem vele saját magamat. Persze mondhatnám, hogy csak szimplán nem vagyok elég rátermett, elég erős, de ez nem fedné teljesen a valóságot. Az erős embereknek is vannak korlátaik. Mindenki számára vannak olyan pillanatok, amikor a súlyok, amiket a hátára pakol, már nem engedik őt egyről a kettőre jutni, és nem mindig megoldás az a szemlélet, hogy hát akkor legyél még kitartóbb, még szívósabb, még baszóbb vadállat.

Vannak neked szárnyaid? Nekem vannak, határtalan, fenséges tollak. Szeszélyes, ördögi csökevények, mik képesek a világ végére, és még azon is túl, a végtelenbe repíteni, olykor pedig olyannyira a földhöz láncolni, hogy az már fáj. Egyszerre tündöklően fényes, csillogó pompa, mely az angyalokat is megszégyeníti, máskor denevérekéhez hasonló éjjeli veszedelem. Momentán úgy érzem magam, akár Ikarosz, ki túlságosan magasra próbált merészkedni, és végül a mélybe zuhant ennek zsoldjaként, hogy a habokban lelje halálát. Az én szárnyaim is olvadnak és égnek... Sokkal gyorsabban, mint ahogy gyógyítani tudnám a tollaim. Mégsem foglalkozom velük... Ugyanúgy az égbe, az űrbe, a csillagok közé, a láthatatlan misztikum felé vágyom, és nyöszörögve, verejtékezve verdesek elcsigázva, mégis elszánt, dacos tűzzel zöld szemeimben.

Na de erről ennyit. Ezt most csak ilyen kis helyzetjelentésnek szántam, és nem olyan súlyos a dolog amúgy, mint ahogy kinéz. Sokkal nagyobb és nehezebb problémákkal is megbirkóztam már az életem során. Ez sem lesz kivétel. :) Még így, egyedül sem. Kezdjük is el a hosszúra nyúlt bevezető és kacskaringók után az önismereti sihuhunk néhány megmaradt állomáshelyének feltérképezését, hogy aztán bedöcöghessünk a vágányzárhoz:


*Nos, mivel fentebb már elhúztam a mézesmadzagot előtte, nem is nyithatnám a sort mással, mint magával a vallási nézetemmel, mely nem mást, mint... *dobpergés*...
.
.
.
.
(És igen, tisztában vagyok vele, hogy ez elég komoly, megosztó téma a politika mellett a mai világban is éppúgy, mint annak előtte, mégsem nagyon érdekel mások véleménye ezzel kapcsolatban, vagy hogy kinek mennyire sérti a lelki világát a dolog. Deal with it.)
.
.
.
Agnosztikus nézeteket vallok. Aki esetleg nem tudja, hogy ez mit takar, az kattintson rá. Átmenet a hívő és az ateista között, ha nagy vonalakban be kéne kategorizálnom. Nos igen, ez nem igazán keresztény, hindu, muszlim, zsidó, szcientológus, jehova, mágus, mikulás és társaihoz kötődik, de az évek során erre a konklúzióra jutottam, és maradok is ebben a ligában. Nem hiszem, hogy bárki meg tudna engem ingatni ebben olyan szinten, hogy állást foglaljak a későbbiekben valahol másutt. Nem nagyon szeretem a vallási fanaticizmust, sőt, egyenesen rühellem, és a szememben mindazon egyének, akik túlontúl komolyan veszik mindezt, igyekezvén ráerőszakolni a másikra a hitüket, igen alacsony megítélési skálán mozognak a szememben. Maradjunk az élni, és élni hagyni elvénél. Én sem protestálok az agnosztikával senkinek úgy, akár egy vaddisznó, nem is nagyon próbálok senkit áttéríteni rá, de ettől függetlenül ha olyan van, mindig el szoktam mondani társaságokban, hogy én ebben hiszek, és finoman, hogy miért nem hiszek az ő isteneikben, nézeteikben. Akár érvekkel is, ha lehurrognak, de nem azért, hogy összetörjem a világukat, hanem csak hogy megértsenek engem, és tovább tudjunk ezen kultúrált emberek módjára lendülni. Igazából i don't give a fuck, hogy ki miben hisz, mindaddig, amíg egészségesen teszi, és én ugyanezt elvárom a másiktól is. Ehhez a sztorihoz amolyan fun factként hozzátartozik az is, hogy "pogány" vagyok, nem lettem annak idején megkeresztelve, és köszönöm szépen, jól érzem így is magam, semmivel sem lettem szegényebb. És amúgy igen, mindezek függvényében is tisztában vagyok más vallások alaptanaival, valamint a történeteikkel, a hittel magával, mint tevékenység és filozófiai háttér pedig az ég adta világon hála Istennek... :D semmi bajom nincs. Mi több, szükség is van hitre a mai világban. Szükség van arra, hogy valakinek legyen hite valamiben-valakiben. Én is hiszek. De többnyire csak magamban. A felszíni karcolgatást későbbi posztoknál felválthatja pár mélységekbe menőbb értekezés is, de csak finoman, hogy senkinek se fájjon tőle.


*Kicsit lazább téma jön ezután: Nagyon szeretem a gasztronómiát. Nem csak amiatt, hogy rá vagyok kényszerülve, már fiatalabb korom óta is, na meg gondolom azért, mert nők között nőttem fel, akiktől ellestem ezt-azt, szeretek főzni, és egyúttal fejleszteni a szakácstudományomat, valamint eszközeimet. Mondhatni, hogy a konyha az egyik játszóterem :) Ezt nem tekintem férfi-gyengeségnek, vagy olyasminek, ami a nők reszortja kéne, hogy csak legyen. A világ legjobb szakácsai többségében mind férfiak, és ez nem véletlen. Persze a hölgyek sem bújhatnak el, de a háziasszonyság és maga a szakma teljesen más. Persze ezzel biztos, hogy nem mindenki ért egyet, legyen az mindkét nemből való, valamint biztos vagyok abban is, hogy sokan most hümmögve bólintottak egy határozottat minderre. Nem vallom magam jó szakácsnak, de rossznak sem. Tudom, mik a gyengeségeim és erősségeim benne, valamint, hogy van bőven hova fejlődnöm, de épp emiatt is olyan izgalmas és érdekes számomra mindez, valamint mivel szinte határtalan lehetőség és fantázia lakozik mindebben, csakúgy mint az írásnál. És ezt csak tetézi a tény, hogy ínyenc vagyok, aki imád új dolgokat és ízeket próbálni-kóstolni. Persze van, amihez semmi pénzért sem nyúlnék :) De az alap nyitottság az megvan úgy vélem. Ez egy olyan téma, amiről a változatosság kedvéért nem hiszem, hogy a jövőben több poszt születne, de ha mégis, annak köze lesz majd japánhoz (*sejtelmesen kacsint*).


*Mivel most így hirtelen nem jut eszembe több dolog, ezzel az utolsó gondolatcsokorral zárom a listámat mindaddig, amíg esetleg még befurakodik a fejembe egy isteni szikra (most amúgy ezzel jó így viccelődni), vagy egy fénylő energiatakarékos izzó, és később orvul pótlom azt ezen posztban.
Nos, öhm... Hogy is kezdjem, mondjam, írjam... Az első bemutatkozó szövegnél nagyjából leírtam, hogy nem vagyok az átlag férfikép mintapéldája, de ezt most kicsit még tetézem. Gyorsan el is hadarom vidoran: abszolút nem érdekel és van, hogy egyenesen untat minden alapkőnek számító férfitéma, mint például az autók-motorok, autószerelés, mechanikai-barkácsdolgok, sportok nagy része, ebbe beletartozandóan a foci (ez alól az EB-WB kivételt szokott képezni), testépítés, ál-macsóság dolgok, verekedés, alkohollal és bebaszással kapcsolatos dolgok, és még biztos van pár hasonló. Nos igen. Sokat nem fogom ezt magyarázni, vagy mentegetni magam, mert nem érdemes, és tök felesleges is. Most okkal höröghetne-moroghatna az átlag, hogy "Höh... ez nem is férfi... de gáz... biztos kisgyerek... mekkora egy nyomorék köcsög..." és még hasonló, de ez abszolút nem tud érdekelni. Lepereg. Már rég túlléptem, azon, hogy érdekeljenek a random emberek véleményei, akik még csak nem is fontosak számomra. Aki viszont fontos, az meg tudja ki és milyen vagyok, és elfogad minden hibámmal erényemmel együtt, így annak meg nem kell magyarázkodnom, vagy magyaráznom, hogy miért is ne hagyjam ott a picsába, amiért hegyi troll szinten ontja a szájából a szart. Nem szégyen kilógni a sorból, ezt sose felejtse el senki, sőt, a mai világban néha jobb is. Persze csak akkor, ha egészségesen lógsz ki.

Fuckyeah!


Be is értünk ezzel a végállomásra :)
Akkor ahogy ígértem, még egyszer szedjük össze, kivel is van dolgotok, vagy kivel nem szeretnétek ezek után, hogy dolgotok legyen:

*Jelenleg huszonhatodik életévét taposó egyedülálló hímnemű, Đelor névre hallgató egyén.
*Kicsit különc, aki kilóg a sorból, és többségében nem érdeklik az átlagos férfidolgok.
*Nagy mozgóképrajongó.
*Imádja a zenét, főleg a rockot és a metált, valamint a klasszikust is.
*Mindene az írás, legyen az vers, novella, könyv, stb.
*Iparos toll és ceruzaforgató.
*Hobbikocka, aki már óvodás kora óta benne van az iparban a családnak hála.
*Szereti a gasztronómiát és kuktáskodni a konyhában.
*Néha már beteges szinten gyűjtögető embertípus.
*Tetoválómániás.
*Egy agnosztikus sorshívő.

Na ez ugye, hogy ugye milyen aprócska helyen is összefoglalható? :D Én nem tudtam, de most így szembesülve vele elég mókás. A közeljövőben igyekszem aktívabban jelentkezni, valamint rátérek néhány blogjátékra is, amik közül van, ami napi szinten is fog menni, ha minden jól megy.

Mára ennyi, maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
Sziasztok!

"Ne felejtsétek" rovatunk #3: "Time you enjoy wasting is not wasted time."