Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!


(Aki esetleg eddig lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)



Nos, bevallom, aprón, nosztalgikusságba és múltbéli boldogságokba bugyolált melankóliától finom emóciókkal, alig észrevehetően mosolyodtam el, amikor először futottam át ezt a kérdést, és gondolkodtam el rajta elhanyagolható másodpercekig egy csöppet, de teljesen felesleges, rutinszerűen, hisz a válasz már itt tombol jó ideje bennem, s továbbra sem adja tudtomra, hogy méltóztatna bármin is változtatni az álláspontját illetően. Szinte már poros, mozdulatlan, néha pedig az ellenkezője, de mindaddig, míg várbörtönében tartom láncra verve, és nincs, ki újból kulcsát lelve kiszabadítsa, addig nem nagyon veszek esetleges rebellis hajlamairól tudomást.

Kissé fanyar érzések kavarognak bennem, de inkább talán a keserédes a legmegfelelőbb jelző számomra, hogy körülírjam vele mindazt, mely ezen kérdés apropóján munkálkodik bensőmben. Van egy egyetemes megfogalmazásom minderre, mely dióhéjban így hangzik:

- Mindig is voltak, és mindig is lesznek... -

Ez pedig tökéletesen leírja, miképp is vélekedek erről. Egyrészt bennem a bizakodás, a remény, valamiféle kicsavart, torz, toronyőri optimizmus a múltamból kifolyólag a jövőm irányába, másrészt pedig itt van a most, a jelen megfagyott pillanata, amikor is várok arra a bizonyos valakire, akire ismét rámondhassam, hogy IGEN, te vagy az. Te lettél az újdonsült, ki leváltja a régit. Azt a sokadik régit, ki végül elsétált mellőlem, vagy épp én mellőle.

A válaszom pedig nem túl költőien fogalmazva eképpen szólna: Jelenleg senkit sem érzek, ki ezen kritériumoknak eleget tenne az életemben, noha van egy személy, ki viszonylagosan közel jár, hogy ezt beteljesítse, de még így is nagyon távolról lépdel felém, és ki tudja mikorra ér ide, már ha egyáltalán ideér. Így őt sem tudom megnevezni, mégis... Eljő az idő, mikoron ismét lesz. Egy újabb, életem pedig felvirágzik, és oly értelmet nyer, valamint talál, melyre már évek óta áhítozom. Addig pedig legbelül maradok az a pusztaságban kóborló vándor, ki már oly sokszor volt a lelkem kazamatáiban levő fény harcedzett vigyázója, valamint gyógyító éltetője, és még ki tudja hányszor lesz kénytelen felölteni ezt a szerepet :)

Mára ennyi!
Osztani, másolni, kedvet kapni ér!
Maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
Sziasztok!