Ahoy Jónépek!
Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!

Rendhagyó bejegyzéssel nyitom (kissé megkésve, tudom, szokásomhoz híven) az új esztendőt, ugyanis úgy gondoltam, egy poszt erejéig érdemes szusszanni hagynom a blogjáték következő pontját, és tartani egy amolyan évösszegző-évnyitó értekezést. Alapvetően úgy érzem, és ilyenkor nem szabad csalni, becsapni a legbelsőbb, legmélyebb érzéseinket, gondolatainkat, hogy ha a lehető leggyorsabban, töprengés nélkül kéne rávágnom, hogy jó, vagy rossz volt-e a 2018-as évem, akkor egy határozott, mosolygós „igen, jónak érzem, értékelem”-et kéne hangosan kimondanom magamnak. Persze távolról sem volt tökéletes (mert amúgy van az életben, ami az?): voltak elhibázott és meg nem hozott döntések, hiányosságok, gondok-bajok, megoldatlan és befejezetlen vegyes saláták, apróbb kudarcok, depik és belső vívódások, párharcok, de tudjátok mit? Mindezen negatívumok bekaphatják! Nem voltak képesek a pozitív, eredményekben, élményekben és érzésekben gazdag történéseimet, kalandjaimat, immáron múltamat beárnyékolni, és szembe röhögni, mert nem voltak erősebbek és többségben hozzájuk képest. Az utóbbi években mindig úgy éreztem, hogy az aktuális esztendőt jobban zártam, mint az előzőt, és ez szerencsére most sem volt másképp, így „elégedett” lehetek, már amennyire tudok-nem tudok az lenni. :D Természetesen nem csak magammal kapcsolatban, hanem úgy összességében, hiszen az életem több területén sikerült eredményeket elérnem, még ha nem is mindenhol annyit, amennyire tudom, hogy képes lennék, de a kis lépés is lépés az egy helyben toporgáshoz képest. Az pedig nekem nagyon megy :D Javarészt tudom, (meg valószínűleg sok bujkál még előlem, és vár a megfelelő alkalomra, hogy lecsaphasson…) hogy miken kell, vagy legalábbis kéne változtatnom idén, hol leledzenek a hibák, milyen lyukakat kell befoltozni, milyen elromlott fogaskerekeket kell megjavítani, beolajozni. Ezek közül vannak, amiket már évek óta cipelek tovább és tovább, és csak nem fűlik a fogam hozzá, hogy nekilássak, vagy korábban nem volt rá módom, esélyem, eszközöm, ötletem. Ezek jelentős hányadát végérvényesen ki akarom gyomlálni idén, mert elég volt. Drasztikusabb változásra-változtatásra van szükségem sok területen. Ez az én életem, senki sem fogja megtenni helyettem azokat a lépéseket, döntéseket, harcokat, amikre szükségem van, még inkább a sarkamra kell állnom, és legyőzni a lustaságomat, valamit több bátorságra van szükségem, hogy felnőjek sok feladathoz, és végre a koromhoz méltóan tudjak létezni ebben a káosznak nevezett katyvasz világban. Több tanulásra, fejlődésre van szükségem, hogy ne rekedhessek meg egy időörvényben, börtönben, hangtalanul és feltűnésmentesen, miközben minden más ösztönösen elhalad, elrobog körülöttem.

2018 margójára:

Szerencsésnek, már-már a sors kegyeltjének vallhatom magam olyan szempontból, hogy az év leges-legelején sikerült egy olyan rejtély, probléma végére pontot tennem, vagyis inkább (…) –ot, ami merően megváltoztatta, és meghatározza az eddigi és az jövőbeli életem sodrását egy új, főbb szereplővel. Egy családi-magánéleti sikert könyvelhettem el, ugyanis sikerült felkutatnom, meglelnem 23 év! elteltével édesapámat, akiről semmi emlékem, hírem nem volt pici korom óta, se éltét, se holtát nem tudtam biztosra, teljesen, nyom nélkül tűnt el a köztudatból mindnyájunk számára. Egészen mostanáig. Mindig is tudni akartam, mi lehet vele, rengeteg kérdésre nem kaphattam a családommal, rokonaimmal választ, eltökéltem hát tinédzserként, hogy halálomig bezárólag egy szép napon meg fogom lelni az igazságot vele kapcsolatban. Legyen az jó, vagy rossz. Nem érdekel, hogy csak egy sírkövet találok, vagy egy hús-vér férfit, öreget, csak kapjak az élettől, vagy akár tőle egy visszaigazolást. Végül sikerült, és kellemesen sült el a dolog, ha úgy vesszük. Sajnos sem nagymamámnak, sem pedig édesanyámnak nem újságolhatom már el, hogy hogyan is zajlott az első találkozásom vele, és miképp is ment végbe az órák hosszat tartó beszélgetésünk, de biztos vagyok benne, hogy büszkék rám, és nekik is lenne néhány szavuk hozzá, és meglátásuk a dologgal kapcsolatban, ha köztünk lennének. Ennél mélyebben nem nagyon szeretnék belemerülni ebbe a magánéleti témába, de azért még van pár gondolatom, amit szeretnék megosztani. A lényeg, hogy ezentúl, ha kérdezik, mondhatom, hogy igen, vagy egy apám, ámbár nem a világ legjobbjai közül való, sőt. Mondhatni egy olyan, akit túlzással lehet csak annak nevezni, de mégis van valaki, valakim a szüleim közül, aki még él, és aki most, hogy tudja, hogy itt vagyok, ki vagyok, milyen vagyok, észbe kap értem, miattam, és tenni akar, hogy felkerüljünk egymás térképére ki tudja meddig. Talán végleg. Tiszta lappal indulunk, legfőképp ő, és az alapokra építkezünk, mert másképp ezt nem lehet. Tüskék és harag? Nem mondom, hogy nincs bennem valamilyen formában, de közben mégis csak ilyen tompán, fájdalommentesen lüktető valami csupán. Közönnyel viseltettem nem létező személye irányába hosszú évekig, hisz fantom volt csupán. Nem éreztem semmit, mert nem igazán tudtam, mit is kéne. Most pedig talán pont emiatt is nem őrülök meg, nem futok hozzá egyfolytában, nem loholok a nyomában és nem keresem gyakran, folytonosan a társaságát, mert az élet és az évek megtanítottak nélküle élni, mert nem volt más választásom, és így, felnőtt fejjel sem érzem, hogy szükségem lenne rá úgy, ahogy egy fiúnak az apjára, mert ezzel már bőven elkéstünk. De! És itt jön a de, nem szabad elszalasztanom, elszalasztanunk ezt az élettől, sorstól, döntésektől kapott második esélyünket mindezek okán és után. Parázsból lassan fújva szíthatunk biztos tüzet, ha az idő majd minket igazol, és a tankönyvi vérköteléken kívül lelki is kialakul valamilyen formában. Kissé szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban, de ha nem is apa-fia, de ilyen haveri-szerűség lehet belőle, ha türelmesek, figyelmesek vagyunk a másikkal, és meghallgatjuk, megértjük, és ami a legfontosabb: megismerjük a másikat. Szóval ja, ez elég erős kezdés volt a tavalyi évet nézve.





Nyilván ezt a szintet megütni, vagy túllépni semmi és senki sem tudta később sem, de még így is van bőven, amiről szeretnék írni, mert itt a helye az értékelő felsorolásban.

Mi, vagyis inkább ki mással is folytathatnám a sort, mint Dinnyepalántával, aki bizonyosan olvassa eme sorokat, szóval innen is üdvözlöm, és üzenem neki, hogy egy szerethető kis baaaka~ :)
Sikerült viszonylagosan elmélyítenünk a kapcsolatunkat az év során, bár nem annyira, mint azt reméltem, és vágytam rá, de ennek is örülök, mert fontossá vált számomra, és Ő egy olyan nő, aki képes, még ha ritkásan is, de lényével, jelenlétével bearanyozni a szürke hétköznapjaimat. Erőt ad, vagy néha épp elvesz tőlem, de úgy érzem, annyira a részemmé vált, hogy nagyon nehezen tudnék meglenni nélküle még így is, pedig keveset láthatom és találkozunk… Ez boszorkányság, úgy hiszem :D :P A következő, évnyitó szekcióba tartozna és lenne a helye, de azért ide is leírom, hogy idei célom bepótolni mindazt vele, amire tavaly nem került sor, valamint erre az évre is vannak terveim, és szeretnék többet együtt lenni a kis virágszállal, kedvesebb és nyitottabb lenni hozzá, mert megérdemli. Megérdemel engem olyannak, aki tudom, hogy lehetek mellette, ha ő is hagyja. Sok tapasztalatra tettem szert és tanultam mellette tavaly, és remélem idén is lesz rá lehetőségem. Ő képes rá, hogy megérintse, megszólítsa azt a legbensőbb énemet, amit az utóbbi években elzártam. Persze még nem teljesen, mert bénácska hozzá, de alakul. Sok tekintetben csodálom és felnézek rá, (persze van amiben-amikben nem) és ráébreszt-felébreszt engem afelől, hogy mit is szerettem régen, mire is van szükségem, gondolok itt a természet közelibb életmódra, a természet szépségeinek csodálatára, tiszteletére, arra, hogy ki is lennék, miket is csináltam annak idején ami mára szinte teljesen kiveszett belőlem, illetve kiveszne, ha ő nem lenne. Nem hiába vagyok vándor, és így új értelmet képes adni ennek a szónak, vagyis inkább egy régóta fosszíliában raboskodót farag kitartóan kifele. Hála neki, mert ki tudott rángatni a komfortzónámból, számtalan helyre eljutottam, ami mégsem olyan sok, ha nekiállok összeszámolni, de mégis az én szemszögömből soknak számít, ha minőségileg szemlélem. Példának okáért meglátogattuk a kőröshegyi levendulást, ahol a spirituális növényem… :D, akarom mondani legkedveltebb virágom sokaságának látványában gyönyörködhettünk.



Vagy azt a tonnányi balatonozást mind Fonyódon és Bogláron, vagy épp a boglári napok és koncertek „idilli” mozaikjait, a fonyódi kilátózást, aminek legtetejére még a szép barna boci szemeiért és kérésére sem tudtam a tériszonyomból kifolyólag felmászni, amit mai napig bánok, de idén ki akarom ezt is küszöbölni. :) Életemben először halloween alkalmából szörnyűséges lettem, ami tök menő volt és baromira élveztem, még ha nem is olyan buliba mentünk, ahol ezt kamatoztathattuk volna. Lényeg a lényeg, hogy így is egy élmény volt, és újdonság, amit szeretnék hagyománnyá avanzsálni.



Aztán persze rajta kívül is voltak történéseim, melyek közül az egyik nagyszabásúbb Taicho, a legjobb barátom és párja, Vivi esküvője volt Dunaharasztiban, minél megkaptam az igencsak megtisztelő Bestman pozíciót többedmagammal egyetemben. Mondjuk úgy, hogy mi képviseltük a lagzin az apokalipszis három lovasát, ami most négy volt :D Noha rengeteg esküvőn voltam eddigi életem során, ez mégis különleges helyet foglal el a szívemben, és az egyik legjobbak között tartom számon több okból kifolyólag is. Köszönöm nektek a lehetőséget, a számtalan új ismerőst, és az aranyat érő tapasztalatokat, pillanatokat. :) Még úgy is, hogy tudom, nem mindig voltunk a legjobb támasz és társaság az előtte levő egy hétben, mert vérszívó seggfejek vagyunk. Ezen igyekszem idén változtatni, mert nekem sem jó így. Csűrhetném-csavarhatnám a szót tovább erről, de nem teszem. A lényeg, hogy szeretlek titeket! :) És köszönöm, hogy megtűrtök és vagytok nekem!



Ömlesztve néhány apró: Test - Sikerült 3 új tetoválást is csináltatnom, amik közül mindegyik idei ötlet szüleménye, és azok, amelyekre már évek óta várok, továbbra is várólistán maradtak előreláthatatlan ideig. Talán idén, de lehet, hogy jövőre lesz belőlük csak valami, mivel az-(azok?), amit idén szeretnék, ugyancsak újkeletűbb elhatározás gyümölcse(i) lesz(nek). Ezenkívül lett 2 új fülbevalóm, így már triumvirátust alkot a bal fülcimpámnál az őskorban csináltatottal együtt. Ez apróság, de számomra mégis egy olyan dolog, amit méltán írhatok ide. Közelebb kerülök ahhoz, amire vágyom, a jövőbeli külsőmet érintő elképzelésemhez. Nyelv pc talán idén, de hajlok rá, hogy még várjak vele. A hajam is szépen nő, ahogy a nagykönyvben meg van írva, és bárcsak a szakállam is követné szorgosan a példáját, de ő problémás gyermek, nem igen akar engedelmeskedni az apjának, így vele elég viharos a viszonyom. Remélem idén sikerül majd megtörnöm, és úgy fog nőni, akár a bolondgomba. Testedzés téren a tavalyi évem totális kudarc volt, de új hajnal köszönt be minden évben, így nincs miért keseregnem ;)

Tanulás – Sikerült egy minimális ideig hódolnom az álmomnak, és tanulhattam gitározni több-kevesebb sikerrel, de sajnos ez tiszavirág életű románc volt, ami határozatlan ideig fel lett függesztve. Nehéz és rögös út ez számomra, mert nincs hendrixi tehetségem, amire keserű szájízzel rá kellett jönnöm, vagy lehet csak szimplán a bal kezességem okozott nagyobb galibát és fejtörést, de ez nem tántorít el a fő célomtól. A japán nyelvtanulás a japán túrára felkészülendően körülbelül halva sem született dolog volt tavaly, idén meg… Hmmm… erről bővebben később lentebb.

Noha ez nem köthető a tanuláshoz, sokkal inkább munkahelyi sikernek könyvelhető el, nem akarok neki külön kategóriát nyitni (de közben amúgy rájöttem, hogy önmegvalósításba elfért volna, mindegy, már itt marad), így ide írom, bontom ki a dolgot. A lényeg, hogy így a tavalyi év végén, decemberben, amolyan sorstól, vagy akármitől kapott visszaigazoló ajándék gyanánt kitüntettek és elismertek engem, meg amit csinálok lassan 5 éve, ami abban a munkaszférában, közegben amiben vagyok, óriási nagy dolog és megtiszteltetés, aminek nagyon örülök, még úgy is, hogy van bennem egyfajta bűntudat, hogy miért pont én kaptam, miért nem más, aki ugyanannyira, vagy talán jobban is megérdemelné, mint én. De ez csak jólelkűségből kifolyólag elkövetett fakírszuicid hajlamú önsanyargatás, aminek semmi értelme. Nem gondoltam volna, hogy ilyenben részesülök, pláne nem ilyen hamar, így derült égből hullott ez az ölembe, de pont kellett is nekem, hogy kicsit örüljek valaminek, és ne fulladjak bele a szürkés fekete monotonitásba, és fojtogató, lábrágó depresszív megkísértésekbe.



Lélek-önmegvalósítás-barátok-család – Hashtag, csak így zusammen, mert i’m still lazy as fuck sometimes :D  Nos akkor… Lélek, háh, a motherfucker nagyon utált engem tavaly, kaptam is tőle egy jó kis tavaszi erősebb depresszív stádiumot, amire évek óta nem volt példa ilyen intenzitásban, ezúton is köszönöm neki, és üzenem, hogy szopjon lovat. Szerencsére ki tudtam lábalni belőle, és rehabilitálódtam, persze utána is próbálkozott a rohadék néhányszor, de 1-2 napos hullámoktól eltekintve sikertelenül. Remélem idén új hobbik után fog nézni, és nem lesz feltett szándéka elevenen felégetni belülről a kis piromán humanoid köntös zsebben bujdosó démonpalánta.

Önmegvalósítás téren annyi a helyzet a fronton, hogy amit elkezdtem könyvet írni, (lásd: lélek) szabotálva lett egészen napjainkig, így a január-februári erőnek és hévnek megálljt parancsoltak, így lóg a levegőben, mint kb minden főbb írásom-projectem. Ez baszott mód irritáló és zavaró, és feltett szándékom idén leszámolni velük. Versek terén termelékenyebb voltam. Sok, általam is jónak vélt alkotás került ki a kezeim közül, jó évet zártam úgy érzem ilyen aspektusban. Akárcsak filmeknél is, hajszál híján sikerült tartanom magam az évi 50-es tervhez, ami azért nem nagy challenge, de (lásd: lélek) azért trükkös ez is. Igen sok került be joggal és megérdemelten közülük a képzeletbeli Hall of Fame csarnokomba, ami csak annyit jelent, hogy minőségi, maradandó kedvencekre tudtam szert tenni, amik időtállóak lesznek számomra. Anyagi téren sok olyan dolgot tudtam megengedni magamnak, amire már régóta, akár évek óta vágytam, valamint bakancslistás pontot strigulázni, mint pl egy Ákos koncert, amire decemberben került sor, így volt egy kis pillanatnyi boldogsághormon adagolásom a kis falánk lelkemnek, bár meg sem érdemli, ha közben meg belém harap amikor a kezem nyújtom felé.

Barátok tekintetében igyekeztem a tavalyi évet inkább nekik szentelni, mint a rokonaimnak, mert számomra képtelenség egyensúlyt létrehozni a kettő között, és nagyon kontár is vagyok a kapcsolattartásokban mostanában, így azt a döntést hoztam, hogy az most az ő évük legyen jobban, így igyekeztem a lehető legtöbbjükkel találkozni, programokat összehozni egyszer, vagy többször is. Ért egy meglepetés, ha már itt tartok, és most eszembe is jut, mivel egy régi ismerősöm, akire nem is számítottam nagyon, újfent belépett az életembe, még ha csak nagyon de nagyon minimálisan is. Üde színfolt ez, valamint sok téren gondolkodásra és filozofálgatásra sarkallt engem, szóval pacsi :)

Persze, ilyenkor, mikor nem kiegyensúlyozott a mérleg nyelve, az élet kicsit a körmödre néz, és 2018-ban is fel kellett öltenem azt a bizonyos fekete ruhát, amikor év elején elhunyt egy kollégám, mi több, barátom, s a családi szférában is igencsak belengette a baljós árnyakat, mikoron kaptam a hírt, hogy papám súlyos beteg, és nem volt messze a haláltól, míg a korházba nem ért. Szerencsére már jobban van, és bizakodunk, hogy megáldódik még jó pár esztendeig erővel, megijedtünk. Mindannyian. Az idei évemet körültekintőbben fogom a szeretteimnek szentelni, és nem csak akkor hívni őket, vagy látogatni, amikor baj van, hanem általános napi bázisban is serényebben. Ez, hogy legyen benne valami jó is, tökéletes szemfelnyitás volt számomra.


2019 leendő margójára:


Huh, na, elérkeztünk ide is. Igazából nem nagyon tudok még mit aktualitások és történések híján írni terveken, célokon kívül ugyebár, aminek egy nagyobb részét már fentebb is megtettem sunyin bújtatva, és nem is igen vagyok nagy fanja az újévi fogadalmaknak, és listák bősz harsogásának, de azért szeretnék megosztani pár gondolatot, valamint kisebb elképzelést, hogy kerek egész legyen ez a poszt. Először is, az nem rossz, ha az embernek vannak feltett szándékai így év elején az év egészét betöltendően, ám ez illetően ajánlott óvatosnak lenni. Nincs is rosszabb annál, mint mikor év végén csapódik alattomos lazasággal az arcunkba az a boxkesztyű, amit még mi időzítettünk az orrunk hegyére 365 nappal ezelőtt. Légy tisztában önmagaddal, a korlátaiddal, ne akarj és várj olyan fokos fordulatot, amit tudod, hogy nem fogsz tudni megcselekedni, hacsak nem vagy beyblade. Reálisan kell szemlélni a dolgokat, hogy végül ne fogd a fejed keseregve azon, hogy milyen szar is voltál, aki képtelen megtenni mindazt a párszáz ezer csekély apróságot, amit a múltbéli önmagad a jövőbelinek szánt még hajnalok hajnalán, hogy aztán éjjelek éjjelén tonnás kamion képében robogjon át rajtad fék nélkül. Mert az nagyon tud fájni, nagyon tud csípni, marni, és többet árthat, mint használ. Idén angol nyelvvizsgát szeretnék tenni, így a japán nyelvtanulást jövőre tolom. Ez az egy, amit nagyon erősen ki merek jelenteni, és meg is teszem. Nem számít hogy elbukok, vagy sikerül, de mindenképp megteszem, amit kell, így majd elmondhatom év végén, hogy nemcsak nekifutottam az ugrásnak, hanem meg is próbáltam azt megtorpanás nélkül, és a végén… na ez majd kiderül : )

Erőt, bátorságot, kitartást és egészséget kívánok magamnak erre az esztendőre, valamint minden kedves olvasómnak, barátaimnak, rokonomnak, munkatársamnak, ismerőseimnek!  PACSI! ;)

Osztani, másolni, kedvet kapni ér!
Maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
Sziasztok!