Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!



(Aki esetleg lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)



Na durr! Rám rúgta az ajtót mindenfajta figyelmeztetés nélkül az első komolyabb-súlyosabb, személyes és mélyebb magánéleti témákat boncolgató kérdés. Teljes mértékben elfeledtem, hogy jó pár évvel ezelőtt mit is válaszoltam erre, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy valószínűleg teljesen mást, mint amit most fogok, mivel minden, amit meg kell, vagy legalábbis kéne bocsájtanom magamnak, az azutáni történéseken alapszik. Ennyit változott és fordult velem a világ azóta... Vagyis... Történtek velem oly dolgok, amikre nem számíthattam, és nem voltam reájuk felkészülve sem tapasztalatilag, mentálisan, sem lelkileg és személyiségileg... Persze van egy adott dolog a múltamból ezeken kívül is, amely helyet fog itt kapni, és mindenképpen muszáj lesz megemlítenem.

Furcsa dolog ez a megbocsájtás... Az ember alapvetően könnyebben képes megbocsájtani másoknak, mint saját magának. Persze egyik sem egyszerű, de az egyik nehezebb feladat és küzdelem, mint a másik. Sok minden van, amit le kéne zárnom magamban, el kéne engednem, fel kéne oldoznom, és fehér leplet terítenem rájuk, de mégsem teszem, mert képtelen vagyok, és nem is akarok megbocsájtani magamnak. Szabad akaratomból, talán egy kis dacból és mazochizmusból, de úgy döntöttem annak idején, és úgy döntök mai napig minden áldott éjjel, amikor lefekszem aludni, és minden áldott reggel, amikor kinyitom a szemeimet, hogy mindaddig, míg élek, nem fogok megbocsájtani magamnak a súlyosan hibás döntéseimért és tetteimért, amiket őszintén, tiszta szívből és fájón megbántam azóta. Várom a karmámat, és bármi rossz, ami történt, vagy történni fog velem az életben, azt úgy veszem és élem meg, hogy pontosan azért történik úgy ahogy, hogy visszakaphassam ilyen-olyan formában mindazt mindazon dolgokért, amikre nem vagyok büszke, esetlegesen szégyellek, és helytelenül cselekedtem. Emelt fővel viselem, viselek mindent, és bizony azóta tényleg serényen csapkod is a karma-ostor, még sincs ezen felfogásom okán ellenemre, és pont emiatt nem is fájnak, vagy ütnek szíven annyira ezek a dolgok. Így akarok vezekelni, ha már máshogy nem tehetem, és látok bármiféle megoldást rá. Bűnhődni akarok miattuk, ostorozni magam, hogy ha egy-egy cseppel is, szép lassan, de törleszthessek, és a visszafordíthatatlan kiengesztelhetetlenségét megpróbáljam lehetetlen mód kiengesztelni. Talán senki sem látja, senki sem hallja, vagy érzi és tapasztalja mindezt, azok, akikért tenném pedig, a sors dramatikája okán soha nem is fogják már, én mégis megteszem, és nem feledem a bűneimet. Noha nagyon jól tudom, hogy sok minden betudható a tapasztalatlanságomnak, a tinédzserkor végi lázadásaimnak, a forrófejű énközpontúságomnak, annak, hogy mohón készültem a saját életem felnőtt kapuján való belépésre, és ezáltal ignoráltam bizonyos családi és külvilági tényezőket, a gyász és szakítás egyvelegéből született kontrollálhatatlan haragnak, fájdalomnak, és különféle más érthetetlen érzelemegyüttesnek, és tudom, hogy ezek oly dolgok, amiken nem csak én, de számtalan, millió ember végigmegy, és alapvetően nem kellene hogy óriási bűnnek tekintsem, mert nem azok, de mégis annak veszem. Az én esetemben legalábbis mindenképp. Mert számtalan opcióm, lehetőségem lett volna, hogy hogyan is kezeljem a dolgokat, döntsek, segítsek, formáljak és változtassak, én pedig gyáva, szemellenzős, sebnyalogatós mód nem éltem nagy részükkel, vagy rosszul. Együtt akarok, és együtt fogok élni mindezzel. Nem feledem, ámbár hogyan is tehetném? Belevéstem a szívem és lelkem sebeibe még inkább ezt, és a jövőre tekintettel igyekszem úgy tenni a dolgaim, formálni az életem, hogy ezek ne ismétlődhessenek meg. Vagy ha mégis, vesszen el az a maradék méltóságom, tartásom és gerincem is, ami még van, és köpjem szembe magam tucatszor, ezerszer is, ha kell. 

Persze nyilván okkal hördülhet fel és mondhatja most fejcsóválva a nagyérdemű, kedves olvasóközönség, hogy biz' rossz úton járok, rosszul fogom fel a dolgokat, és nincs értelme az önostorozásomnak, mert ez csak megmérgezi a jövőmet, és nem ez a módja az esetleges gyógyulásnak, feloldozásnak, újjászületésnek, vagy fogalmazzunk bárhogy, akárminek, és tudjátok mit? Talán igazatok is lenne. Sőt. Valószínűleg igen. Nem tagadom meg sem elméleti, sem gyakorlati szinten ennek az eshetőségét. De! Itt most a döntéseken van a hangsúly. És én így döntöttem. Ezen a bogáncsos úttalan úton akarok végigcsoszogni, vérző lábam lógatva. (Előző posztban kiemeltem jó tulajdonságomnak a makacsságom és hogy ragaszkodok a kitartásomhoz, valamint az elveimhez, nos ez ilyen esetekben is igaz, és talán itt nem is annyira pozitívum ez az "erényem", de nem számít.) Nyilván senkinek sem mondom, és ajánlom, hogy kövesse a példámat, sőt, egyenesen nem javaslom, mivel én a nehezebbik, mondhatni rosszabbik módszert választottam magam számára, és ez az én keresztem, senkinek sem akarok ötleteket adni. Mindenki döntse el saját maga, hogyan is szeretne szembenézni önmagával, és bűnbocsánatot nyerni, valamint kivívni azt belső tükörharcban. Nincs erre adott orvosság, oly gyógyszer ami mindenkinek egyaránt hatna és segítene, mert minden ember más és más beállítottságú, érzés-gondolatvilágú, valamint különféle problémákat cipelünk hátainkon.

Tudjátok... Úgy érzem... És most ismét felteszem, illetve leírom a kérdést:
Van valami, amit meg kell bocsájtanod önmagadnak?

Igen. Van. Több dolog is. Most így írás közben mégis úgy döntöttem, hogy csak egyet fogok kiemelni. A legfontosabbat, és számomra a legsúlyosabbat.

Ha leszidhatnám, leüvölthetném a múltbéli önmagamat... Ha képes lennék hatni rá szép vagy épp kemény szavakkal, kissé megdorgálni, megmosni a fejét, rádöbbenteni az eljövendők súlyára, és a fájdalomra, űrre, veszteségre, amiket érezni fog... Hogy mily mély barázdákat fog ráadásként beléjük szántani saját kezűleg... El akarom őt rettenteni tőle. Ráijeszteni. Megsiratni, megbőgetni. Azt akarom, hogy üvöltsön és féljen tőlem! Lássa kivé is formált engem. És ha mindez még nem lenne elég, elvinném őt a jövőjébe, a jelenembe, lássa azt amit én látok minden áldott nap. Talán akkor... Talán... megbecsülné amilye még van. Jobban értékelné, vigyázná, féltené, óvná és segítené a családját. Jobban fellángolna benne a szeretet, amit makacs mód nem akart kimutatni, inkább elnyomta, mert az egyszerűbb és kézenfekvőbb volt számára, és bebeszélte, hogy csak apró parázs. Nem érezné cikinek, égőnek, hanem őszinte, nemes és természetes dologként kezelné, mely egyáltalán nem degradálja őt le. Az a kis nyavalyás nem tudja, amit már én,  hogyan is tudhatná...? Igaz a mondás, miszerint akkor értékelünk valamit, amikor elveszítjük, és amikor már nincs. Milyen igaz. Utólag pedig könnyű okosnak lenni. Tudni, amit annak idején kellett volna, és keseregni a meg nem tett, vagy ki nem mondott dolgokon, és azok hiányán, amit akkor kellett volna tettekké, gesztusokká formálni.  

Ha tovább láttam volna a fától... Nem csak az ifjonci útkeresésemmel, a vágyaimmal és szerelmi életemmel lettem volna akkoriban elfoglalva... Akkor talán... néha, naponta, tehettem volna pár lépésnyi sétát egy szobába, hol édesanyám küszködött a saját démonaival... Nem voltunk messze távolságilag egymástól, mégis világméretű kerítések és falak húzódtak köztünk. Ott volt nekem. Ott várt. Mindig, valamire, vagy netán valakire. Semmibe sem került volna számomra. Sosem. Csak egy kis időbe, és elhatározásba. Talán többet beszélhettem volna hozzá, beszélgethettünk volna nem csak magamról, arról, hogy én, az ifjú titán, aki a világot készül meghódítani, mit akarok, hanem sokkal inkább róla. Az érzéseiről, hogy miken is megy keresztül, miket él át, mitől fél, mit vár, mit szeretne, mitől lenne boldog, mit szeretne tőlem, a fiától, és milyen reményeket fűz hozzám... Megkérdezhettem volna, hogyan is tudok segíteni számára, amikor pedig segítséget kért ilyen-olyan formában, nem száj és szemöldökhúzogatva elutasítani, gyorsan letudni azt...  Megölelhettem volna, megpuszilhattam volna, úgy igazán. Erősen, érzelemtelin. Az övét pedig hálásan viszonozni, nem ridegen, kőszoborként és mereven, akinek mindez csak nyűg. Foglalkozhattam volna vele, törődhettem volna vele, szerethettem volna őt úgy, ahogy azt megérdemelte volna tőlem. Még ha tudtam is egy idő után, hogy nem tudom, nem tudjuk megmenteni, vagy kirángatni az alkohol és a betegségei karmai közül, de legalább az utolsó napjaiban maximálisan támogathattam volna... De nem. Nekem minden fontosabb volt nála. Legfőképpen saját magam. A saját aprócska gondjaim, a saját aprócska életem. Tudjátok milyen az, ha valakitől nem tudtok elbúcsúzni normális keretek között, rendesen, mert nem tudhatjátok, hogy akkor látjátok őt utoljára? Bizonyosan vannak, akik erre egy igennel rábólintanak a keserű kérdésemre. És én is rábólintok most, mert megtudtam. Megtudtam, és mai napig kísért engem a dolog. Egy oly kivédhetetlen villámcsapás, amiért nem kéne marcangolnom magam, mégis ez a kenyerem. Az utolsó, vitatkozós elválás oly láthatatlan stigmát éget a bőr alá, mely minden savnál maróbb, halk sistergéssel mételyezi, kebelezi be a lelked.

A halál ellen nincs menekvés, nincs kiskapu, kibúvó, menedék. De mi magunk döntünk afelől, hogyan is bánunk mindazokkal, akik ajtaja előtt állnak. Ezt soha, senki ne felejtse el...



Úgy hiszem, elég ennyi, nemsokára találkozunk!
Maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
Sziasztok!