Ahoy Jónépek!
Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!


(Aki esetleg eddig lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)


[Apró megjegyzés/fun fact, mielőtt belevágnék: annak idején Ákoshoz intéztem egy levelet eme kérdés apropóján (ami természetesen már nincs meg, és nem is emlékszek a tartalmára, mert miért is), így most mindenképp szakítani akartam ezzel a hagyománnyal, és nem is lett volna helyénvaló ugyanúgy neki körmölni több okból kifolyólag is. Alább majd ki is lesz valamelyest fejtve, hogy miért.]



Kedves és mélyen tisztelt Linkin Park együttes!

Eltelt egy év... Sőt, ezen felül pár hónappal meg is toldódott az a bizonyos, ikonikus nyári este óta elmúlt időszak. Elrepült, elszállt, akár a madár. Néhány pislogás, és messze jártok... Nagyon távol... Most, hogy ezt leírom, csakis az azóta megtörtént események tehetnek tanúbizonyságot mindezen szavak fájó, és súlyos mélységére. Ámde nem szeretnék ily gyorsan előre szaladni, foglalkozzunk még egy kicsit a szép, pozitív dolgokkal.

Olyan elevenen ég retinámban, szívemben és lelkemben az a pár boldog óra, és a koncert mibenléte, hogy nincs az a földi, vagy földöntúli erő, mely képes lenne ezt akaratom ellenére elragadni, ellopni tőlem. Még egy alattomos fejsérülésnek, vagy alzheimer-kórnak sem engedem. foggal-körömmel küzdeni fogok az emlékeimért, ha úgy adódik. És természetesen nem csak a Volt fesztiválon megfogantakért, hanem minden egyes hozzátok fűződő mozzanatért, a munkásságotok jótékony hatásáért, az irántatok érzett tiszteletem jeléért, valamint a veszteség tompán lüktető, fájdalommentes, félig beforrt mementójáért. Mert mindegyikre szükségem van, kell nekem, mi több, akarom. Nem csak tinédzserként, hanem immáron felnőttként is, egészen a végig, míg az el nem jő.

Nagyon sokat segítettetek számomra a tudtotokon kívül, akárcsak több ezreken, százezreken, és nagyon sokat köszönhetek nektek, mind emberileg, mind munkásságilag és művészetileg is. Hálás vagyok, hogy annak idején sorsszerűen megalapítottátok a bandát, hogy sosem adtátok fel, és töretlenül kitartottatok az útkeresésetek közben, nem törődve véresen komolyan a kritikákkal, az elpártoltakkal, fanyalgókkal, aláásókkal. Ti csak mentetek, tettétek, amit úgy éreztetek tennetek kell, amit a szívetek diktált. Még ha ez stílusbeli váltásokat, merész kísérleteket eredményezett is, mely nekem sem volt mindig a szájízemre, de így utólag már belátom, hogy jól tettétek.

Volt idő (és itt most szemlesütve csóválom a fejem) amikor én is meginogtam, amikor nem értettelek benneteket, amikor dacból, vagy elhidegülésből nem követtem a pályafutásotokat, a híreket, és nem hallgattam sem az új, sem pedig a régi zeneszámaitokat. Volt idő, amikor eltemettelek benneteket, és hűtlenül hátat fordítottam nektek annak ellenére is, hogy annak idején ti vezettetek be igazán a rock világába engem, és indítottatok el egy olyan úton, melyért örökké hálás leszek. Mégis... Mindig... mindig visszataláltam hozzátok, mindig akadt valami, vagy valaki, netán egy korszakom, amikor előkerült a zenétek. Hol a háttérben, hol pedig adrenalintól túlfűtötten, régi nosztalgiázással karöltve, s akár egy főnix, újra ti voltatok számomra azok, akiket csupa nagybetűsként emlegethettem.

Már nem vagyok gyerek, de mikoron megtudtam, hogy a fanok várakozásokkal, találgatásokkal és reményteli imádkozásokkal teli hosszú éveit végre siker koronázza, és felléptek kis hazámban is, megtörve a jeget, a lehető legközelebb kerülve hozzám mind fizikálisan, mind mindenhogyan, hát, bevallom, kicsit visszacseperedtem. Visszatért a lelkesedésem, a rajongásom teljes mértékben, és ezer százalékosan tudtam, hogy mindegy milyen áron, ha törik, ha szakad, nekem ott lesz a helyem, és ott is leszek! És természetesen ott is voltam, melynek köszönhetően az egyik nagy álmom, és bakancslistás pontom vált valóra azon a napon, általatok.

Naivan előkerestem egy autogramos kis vackot, amit még egy ősrégi újságban mellékeltek aminek a címlapján ti díszelegtetek, és elmerültem abban az elképzelésemben, hogy közös fotóval, aláírással, vagy akár pengetővel/dobverővel leszek gazdagabb, ha jól alakul. Erre persze nem volt lehetőségem, de nem bánom. Így is láttalak-hallottalak mindnyájatokat, és ha nem is voltam az első sorok egyikében sem, teljesen úgy éreztem magam. Mert egy országban, egy megyében, egy városban, egy fesztiválon, és egy adott, nem túl távoli területen belül lehettem veletek. Mint egy álom... Persze ezt már leírtam, és lehet le is fogom még párszor. Ti voltatok az elsők az életemben tényleges világsztárok közül, akik ilyen közelségben lehettek, és azért munkálkodtak, hogy én, és a többiek is jól érezhessék magukat. Hihetetlen. Még most is. 

Akárcsak mindaz, mely ezek után történt... Nem sejtettétek, hogy először és utoljára jöttök, utoljára csaptok a lecsóba, utoljára vagytok együtt... És mi sem sejtettük, abszolút. Csakis Ő. Már tudhatta... Akkor is, mikor színpadra lépett, mégsem látszott rajta. De minek is írom ezt le, hisz tinektek fáj, ég, mardos ez a legjobban... Talán így kellett lennie, talán nem... Erre már nem kapunk választ, de az öröksége fennmarad, fenn is kell maradnia. Vannak és lesznek is, akik tovább viszik. Én tudom, hogy nekem akkor ott kellett lennem. Utólag ez volt az egyetlen esélyem, de inkább úgy vélekedek erről, hogy bármilyen erő is mozgatja a világot, oda terelgeti a nyájat, ahova épp kell. Nem lehetett másképp.

Ti nem tudjátok ki vagyok, és ez jól is van így. Nem az egyénem számít, hanem az a közösség, amit felépítettetek, és egy szívként dobban, bármi is történjék veletek. Ennek részeseként zárnám levelem, noha még rengeteg mindent tudnék írni számotokra, és nem is akarok elbúcsúzni tőletek, valamelyest mégis meg kell ezt tennem:

Kedves Mike, Rob, Brad, Joe, Dave, és végezetül Chester...

Tisztelettel: egy hibrid teóriáktól túlfűtött egyén