Ahoy Jónépek!
Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!


(Aki esetleg eddig lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)

Direkt, ugye? Direkt van teletömve ehhez fogható kérdésekkel ez a challenge... Nagyon szívesen várnék még ezzel, hogy megválaszoljam, várnék... de nem is tudom, mire? Kire? És meddig? Ha pedig várnék, csak az idő telne, és sosem érnék a 35 kérdés végére, így nem kerülhetem meg, ugorhatom át ezt. Nem halogathatom kínosan fütyörészve, mint aki nem vesz tudomást az orra előtt tornyosuló rikácsoló problémáról. Volt idő, amikor megválaszoltam-megválaszolhattam ezt, úgy ahogy az a nagykönyvben és közös összefonódással, a Sors papja által megáldva meg volt írva. Volt idő, kicsivel később, amikor sokkal könnyebben, szabadabban tudtam volna írni ehhez valamit. Sokkal inkább éreztem úgy, hogy van is mit-kit ideírnom, van létjogosultsága, tétje, miértje. Szerettem is volna anno újfent megválaszolni, odaírni, amit kell, mert örömmel és büszkeséggel tölthetett volna el. Ismét. Adta volna magát a dolog. Békésen, boldogan, vagy akár keserédesen. Azok az idők azonban elmúltak, és lekéstem, lemaradtam róla, sokadjára, akár egy metróról vagy buszról. Igaz, hogy idővel jön-jöhet másik, de most mégis ott ácsorgok, toporgok valahol a senki földjének búzatábláiban a következőre várva, türelmetlenül. Átkozom a helyzetet, a súlyosságát, banálisságát, szitkozódom, mérges vagyok. Dühös! Nem csak magamra, sokkal inkább a világra és az időre egy picit. Na, nem a lázadó, emós tinédzser stílusban, mert az not cool, ez mélyebbről jövő, elementálisabb, sokrétűbb emóció. De tudjátok mit?

Nincs is olyan, hogy ne lehetne valami, vagy valaki nélkül élni. Az ember túlélésre van programozva, kitalálva. Akkor sem döglik bele valamibe, vagy valakibe, hogyha úgy is érzi, és minden összeesküszik ellene. Akkor is összekaparja magát, kínkeservesen is akár. Még ha ő maga sem hiszi el, hogy lehetséges, de valami ösztönszerű tovább élteti, még azután is, hogy számára látszólagosan vége a világnak. Ez azonban körforgás. Ciklusos. Egyszer fenn, egyszer lenn, tartja a mondás. Mindenkivel megtörténhet, mindenkivel előfordulhat, és az esetek többségében, valamint az élet fekete humora okán legalább egyszer mindenki átesik ilyesféle jelenségen. Persze mindenki más szeletet kap ebből a férges tortából, mindenkinek máshogyan ízlik, más porcióban turkál, és kisebb-nagyobb falatokat harap belőle. Sőt, van aki még repetát is kér.

Mindenen túl lehet bizonyos fokig lendülni, tovább lehet lépni, tovább lehet élni. Hogy megpróbáltam-e, és nem ment? Micsoda hülye kérdés ez... Persze, hogy ment, különben nem lennék már itt, és nem írnám ezen sorokat. Hogy éreztem-e azt, hogy nem fog menni? Igen. Hogy éreztem-e úgy, hogy nem is akarom anélkül vagy Ő nélküle? Természetesen igen. Hogy éreztem-e úgy, hogy fel akarom adni, fel is adom? Igen. Ámde mégis itt vagyok, valami erő nem engedte meg ezt számomra, és túlléptem, bukdácsoltam, mígnem az idő kontárként összefércelte a sebeimet. Hogy fáj e még mai napig sok minden? Igen. Hogy tovább tudtam-e 100%-osan lépni mindenen? Természetesen nem. Szerintem nem is lehet, de ha elérünk egy szintet, az már nem befolyásolja súlyosan a jövőnket és az eljövendő tetteinket, döntéseinket. Nem kísért minket olyan szinten, és ránt vissza, hogy annak káros hatásai legyenek. Mindaz az út, míg eljutunk idáig a veszélyes.

Most, itt tartok 2018-ban. Voltak sötét idők, órák, amikor nem ezt írtam volna. A szín tiszta hiány, fájdalom, elkeseredés szólt volna belőlem, és bizonyosan kisírtam volna magamból azt a választ, hogy brühühü, nem! Nem tudok így tovább élni azon bizonyos dolog vagy személy nélkül. És örülök, hogy most nem így érzem, mert egyrészt nincs ilyen személy közvetlenül az életem szerves részében, aki pedig volt, az már messze jár, és nem harap belém. És tárgy, esetleg szokás? Olyan habitus, amit most is mívelek, s ha felhagynék vele, nagyon hiányozna, esetlegesen fel tudnék-e hagyni vele? Nincs sok káros szokásom. Nem dohányzok, drogozok, iszom. Kávét, teát és energiaitalt gyakori, esetlegesen napi szinten fogyasztok, mégsem hiszem, hogy ne tudnék lemondani róluk úgy, hogy az elvonási tünetek, berögzült szertartások és mozzanatok meggátoljanak benne. Mint írtam, mindenhez lehet adaptálódni. Egyénfüggő is, hogy kinek milyen az ingerküszöbe, a kitartása, a felfogása, de előbb-utóbb mindenki képes rá, ki könnyebben, ki nehezebben. Valamint, régi szokásokat, legyen az fogyasztási, vagy cselekedeti, életmódi, bármikor kiszoríthatnak újabbak, amik azért így könnyen segítenek a mellőzésükben.

Na, de nem akarok ennyire szőrösszívű lenni, így szeretnék azért kitalálni valami kézzelfoghatót is, hogy azért legyen ilyen is. Talán... A zene és a filmek, valamint az írás, amikre nagyon szükségem van, és nem fűlne a fogam hozzá, hogy kiiktassam az életemből. Persze, nyilván, ha a kezeimmel, szemeimmel vagy füleimmel történne valami, akkor kénytelen lennék, de ilyen szerencsére, és ezt most lekopogom, nem áll fenn. Kell valami, vagy valamik, amik színesítik, örömtelibbé, boldogabbá varázsolhatják a mindennapokat. Hobbik nélkül igen szürke, szar minden. Voltak idők, amikor nem írtam, nem néztem semmit, vagy hallgattam, mert persze vannak böjtölős, remetés depis időszakok, amikor azokhoz sincs életkedv, de ha az örökre szót vesszük alapul a kérdéskörben, akkor mindenképpen egy jókora nagy NOPE-ot írnék rá, hogy végleg, önszántamból elveszítsem őket. 

Na és személyek? Hehe. Őszintén? Most nem érzek senkit. Ez a jelenlegi módi. De nagyon szeretném, ha lenne. Lenne kibe kapaszkodni, félteni, óvni, szeretni annyira, hogy ne akarjam az életemen kívül tudni, mert olyanná akarom avanzsálni számomra, mint a levegőt, a vizet. Kicsit legyen olyan, mint Gabi, Berni, Kamilla, Kriszti... Fuldokolnék és szomjaznék nélküle, míg aztán rá nem jönnék, hogy ebbe sem döglök bele, mert egy tucat macskaéletem van. A barátaim, igaz barátaimat nem akarom kizárni, de ha úgy adódik, úgy érzem, nélkülük is meg tudnék lenni ebben a survivor játékban. Lehet óriásit tévedek ezzel a kijelentésemmel. Sosem kellett még nélkülük tengődnöm, mindig volt legalább egy mellettem az eddigi életem során. Kicsit ez ilyen ismeretlen, felfedezetlen terep számomra. Na de kb ennyi :) Azt hiszem kiveséztem ezt a kérdéskört, és megtettem, kipréseltem mindent a mostani életszakaszomból. Sajnos, csak ennyi tellett.

De, hogy a másik oldalt is górcső alá vegyük gyorsan picit, mindenképp fontos, és lényeges az életben, hogy te is ilyen személlyé válj mások szemében, és ne is akarj tetszdöghalált kreálni az elszakadásoddal nekik indokolatlanul. Vedd észre, figyelembe, hogy kinek vagy fontos, ki akar maga mellett tudni, közel. Ne okozz számukra fájdalmat, ha nem muszáj. Mert te is tudod, milyen szar is ez. Azt add, és azt ne add, amit te is szeretnél, vagy épp nem másoktól. Színesítsd, boldogítsd mások életét, akikét úgy érzed, vagy épp tudtodon kívül is.

Szeretet és béke!

Mára ennyi!
Osztani, másolni, kedvet kapni ér!
Maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
Sziasztok!