Ahoy Jónépek!
Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!

Nagy divat manapság a "10 Year Challenge", aminek a lényege, hogy összevet a nagyérdemű jelen esetben egy 2009-es és egy idei, 2019-es saját/selfie, stb képet egymással, és egymás mellé illesztve mereng, lamentál az esetleges pozitív-negatív változásokon, valamint a külső jegyek mögött megbúvó mélységeken, történéseken. Magán a múlton, sikereken és kudarcokon. Alapvetően tetszik az ötlet, szóval úgy döntöttem, hogy én is csi... nope. Én nem csinálok ilyet. Legalábbis nem ebben a formában. Még mielőtt azonban belekezdek abba, amit szeretnék, idebiggyesztem link formájában a "mókásabb" oldalát ennek az egésznek.

Nos, csak ismételni tudom az alcímben leírtakat és jómagam: Time is a Bitch... és talán nagyobb kurva is, mint a Szerelem. Na, nem mintha kompetitív csatározásokba kéne kezdeniük cicaharcot lebonyolítva a nem épp megtisztelő titulusért. Az Idő időtálló barátnő, aki sosem hagy el, sírig kísér. Csendesen. A szerelem vele ellentétben egy ízig-vérig domina, aki többségében az egyéni igényekhez igazítja a kinézetét és személyiségét. Lehet temperamentumos, vulgáris, romantikus, kis cuki aranyos, akár visszahúzódóbb, szexben kibontakozó vadmacska, stb. A belső-külső tulajdonságai néha még téged is meg fognak lepni, hisz nem csak a zsánered képében robbanhat be az életedbe és fog megbabonázni, de a végeredmény mindig garantáltan ugyanaz: úgy fogsz táncolni, ahogy ő fütyül, és képes lesz őrültségekre is rávenni, amik miatt fogni fogod a fejed, és tépni a hajad. Időnkét lelép ilyen-olyan mondvacsinált ürügyekkel, hogy aztán napokra, hetekre, hónapokra, akár évekre leszarja a fejed, és csak úgy, mintha mi sem történt volna, egyszer csak megjelenik régi, vagy akár új külsővel a lakásodon időtől, napszaktól függetlenül, hogy csábosan bebújjon melléd az ágyba, s felmelegítse azt a kioltott szíveddel egyetemben. De csakis addig, míg kedve, vagy inkább szeszélye tartja. Te pedig engeded, hagyod neki, mert sosem tanulsz, képtelen vagy ellenállni, mégsem neveznélek ezért bolondnak. Ez az élet kaotikus rendje. Az ujja köré tud csavarni akkor és amikor csak akarja, mert ő ilyen Istennő. Imádja a hobbiját, a "munkáját", minket. Tisztában van az erényeinkkel, vétkeinkkel, gyengeségeinkkel, azzal, hogy ezt hogyan is tudja kihasználni, kiaknázni, valamint, hogy Ő milyen hatalommal bír, mit képes kihozni, kifacsarni belőlünk, és nem rest kérkedni is vele. Te pedig vágysz rá, hiányolod, szomjazol utána, és ugyanúgy örülsz a visszatértének a huszadik alkalommal is, mint az elsőnél. Kiskutyaként csóválod a farkad, és csillogó szemekkel várod, hogy megpaskolja a fejed búbját, hogy "jó kisfiú vagy". Megmosolyogtató. Még úgy is, hogy leírva ezen sorokat ugyanabban a csapdában kuporgok mindannyiótokkal.

Most pedig megsúgok nektek egy titkot...
Ha azt hiszitek, hogy ennél veszedelmesebb hárpia nem lehet az életetekben, most arra kérlek titeket, hogy nézzetek fel a bejegyzés címére, valamint emlékezzetek vissza, mivel is nyitottam az előző bekezdést. Ha ez megvan, akkor bizonyára leesett a tantusz, miszerint annak ellenére, hogy elég körültekintő részletességgel leírtam az álláspontom a szerelemről, nem ő a főszereplőnőm ma, pusztán felkonferálás és összehasonlítás gyanánt tártam elétek a barátnőjét, mielőtt a fő ribanckodót veszem elő, és lököm a színpadra.

Az Idő... Képzeljetek el egy sztoikus, szürkésfekete, kopottas csuklyás, görnyedt női alakot, kinek nem láthatjátok a kámzsájától az arcát, mégis csábító, vonzó a kisugárzása számotokra, annak ellenére is, hogy néha féltek tőle. Ez a kettősség fodrozódik körülötte, ti pedig egyáltalán nem tudjátok megfejteni magatokban, hogy miért csodáljátok, szeretitek ezt a démoni-tündéri lényt, leányzót. A Kaszással ellentétben csak egy vékony, rozsdás láncon lógatott homokórát lenget előttetek, akár egy tömjén füstölőt. A benne levő szemcsék pedig, ha az a sorsod, vagy más megközelítésből megfogalmazva szerencsés vagy, végeláthatatlanul lassan peregnek. Sosem hangos, harsány, nem tesz váratlan, rá egyáltalán nem illő mozdulatokat és dolgokat körülötted. Ritkán simogat, csókol meg, de akkor maradandó nyomot hagy benned vele, és te, ha helyén van a szíved, az eszed és a lelked, megköszönöd azt neki, valamint az azt megillető odaadással értékeled. Mert ha nem... és azt érezteted vele, hogy nem érdekel a közeledése, a törődése, akkor biztos lehetsz benne, hogy a női duzzogások és bosszúk leglassabb és-vérmesebbjével kell szembenézned. Ha okosan megfigyeled, vagy pár lépéssel előtted ballag, vezetni próbálva téged, az utadat az ő szájíze szerint, néha túlságosan is úgy sietve, hogy ne érd utol, vagy épp pár lépéssel mögötted kullog, néha-néha megcibálva a kabátod ujját vagy a grabancod hol gyengéden, hol erőszakosabb finomsággal, hogy visszahúzzon oda, ahova akar. Te pedig nem mindig értesz vele egyet, nem mindig érted meg őt, és dacolni próbálsz vele, de végül mindig minden úgy lesz, ahogy ő akarja, és erre később te is rádöbbensz minduntalan.

Sokkal alattomosabb, mint a Szerelem... Lojalitásba tekert szenvtelenséggel döfködi láthatatlan kését a hátadba,  azt az illúziót keltve számodra suttogva mikor szükséged van rá, a támogatására, hogy minden rendben, itt van neked, figyel reád, segít neked, de közben van, hogy épp az ellenkezőjét teszi. És nem csak veled. Mindenkivel. Mert mindenki az övé, de önmagát senkinek sem adja oda teljes egészében. Egy kizsákmányoló, zsarnok, szüretelő, gyilkos. Felemel a fellegekig, lesüllyeszt a mélybe, boldoggá tesz, vagy épp szomorúvá, de a végén mindenki ugyanúgy végzi a karjai közt, mert az utolsó táncban senkivel sem kivételezik. Felneveli, majd felemészti a lelked, jóllakik vele, hogy aztán egy következőt vegyen kezelésbe a végtelenségig. Bár... Ez az utolsó mondat tökéletesen passzol a Szerelemre is.

És változtat e ezen bármi is? Tehetsz-e ellene, szabotálhatod a végkimenetelt? Azt nem. Viszont van, amit igen.

Megpróbálhatsz nem folyton pörlekedni vele, kioktatni őt, hogy te majd jobban tudod nála. Megpróbálhatsz odafigyelni rá, úgy igazán, nem csak elhessegetni őt, és a sugallatait. Próbálj IDŐT szakítani rá, hogy kellemesen teljék vele a hétköznapok számtalan sora. Próbálj vele EGYÜTT élni, ne csak mellette. Próbálj erőt, ötleteket meríteni a jelenlétéből. Bánj úgy vele, mintha a párod lenne, még akkor is, ha nem mindig fogod ugyanazt a kedvességedet viszonzásul visszakapni tőle. Előbb-utóbb rád fog mosolyogni, meg fog csókolni, cirógatni. Nem uralhatod őt a végletekig, nem törheted be, taníthatod, formálhatod, állíthatod meg. Viszont elfogadhatod tőle mindazt, amit nyújtani kíván számodra, és abból minden rossz mellett csodás dolgok is születhetnek, kibontakozhatnak. Képes lehetsz vele együtt kézen fogva, ha jól bánsz vele, gyorsítani vagy épp lassítani az idő folyásán, még ha csak aprócska momentumokra is, hogy kiélvezhesd. És persze ő is képes erre nélküled is, hogy megleckéztessen olyankor, amikor nem akarod, amikor nem kéne. Mert ne feledd: kurva marad... Bármi is legyen. És végül lezárja a szemfedőd. Utálhatod ezért, de akár szeretheted is. Rajtad áll.

És miképp is kötődik ez az egész a 10 éves kihíváshoz? Pusztán elmerengtem most (még a poszt megírása előtt) és közben eszembe jutott, hisz itt lebeg körülöttem az utóbbi hetekben a különböző platformokról, ami végül arra sarkallt, hogy a blogjáték folytatása előtt ide firkantsam ezt a bejegyzést. És min merengtem el? Természetesen az időn. Azon, hogy egy hónappal ezelőtt töltöttem be a huszonhetedik életévemet (ami pikk-pakk gyorsasággal bekopogott hozzám, és aminek "ünneplése" gyanánt írtam is egy költeményt, mit alább prezentálni is fogok), és mire feleszméltem, már tova is tűnt, s itt van február eleje. Kíméletlenül robog. Ha akarjuk, ha nem. És ez természetesen egy csomó kérdést felvet bennem, amik nagyjára persze (még) nincsen válasz, és felesleges is morfondírozni rajtuk:

Mit is értem el 27 év alatt? Mit nem értem el 27 év alatt? Mit fogok még elérni? Honnan jöttem és hová tartok? Kikkel találkoztam 27 év alatt, és kiket veszítettem el? Kikbe szerettem bele, és kik szerettek belém? Kikben hagytam nyomot, és kik hagytak bennem nyomot, maradandó élményt? Milyennek képzelem el a következő 27 évet, egyáltalán lesz-e?

Micsoda út volt ez eddig... Nem mondom, hogy mindig, minden percét élveztem, de ugyanannyira hálás vagyok az időnek, mint amennyire nem. Nem tudom kijelenteni azt teljes lelki bizonyossággal, hogy nem szeretném, vagy egyenesen utálnám az eddigi életem, vagy nem tartanám összességében jónak, és nem is akarom. Nem lehet újraírni, megváltoztatni. Kijavítani a hibákat, tragédiákat. Újraélni a boldog, örömteli pillanatokat. Kimondani a ki nem mondott dolgokat, érzéseket. Szeretni, jobban szeretni, azt, akit. Arra kell törekednem, hogy a hátralevő részét úgy éljem és formáljam, amit megérdemlek, és ki kell, sőt, kötelességem hozni belőle a maximumot, hogy majd öregkoromban, vagy akármikor nyugodt, utolsó mosollyal az orcámon temessen el az a kurva :)

Ennek apropóján esti muzsika hangulathoz passzolván:

És az ígért-beharangozott versike is

27

Domb mögül kél,
hegy mögé búj,
mindegy, hogy ismert,
vagy akár új.
Virrasztva égeti
ej, az ebadta
a vad messzeséget,
s ha hóvihar dúl,
metsző szél fúj,
nem takará be a
kékelő mélységet.
Hisz veszteséget biz’
látott ám nem
egyet, s kettőt,
a dunai regatta
kibírá alatta azt
a még néhány,
vak esztendőt.