Ahoy Jónépek!
Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!


(Aki esetleg eddig lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)



Oh Boy... Mindazokhoz szól most ez a poszt, akik már messze(földön) járnak, vagy éppenséggel kis túlzással élve karnyújtásnyi végtelenségű távolságra vannak tőlem. Senki se higgye azt, de tényleg senki, hogy az ember nem gondolhat a másikra túlmutatva mindenféle életváltozást hozó akadályfalon, harag mellvérten, büszkeségpajzson még azután is, hogy valami történt velük, a kapcsolatukkal, ismeretségükkel. Van, ami eltörhet, megromolhat, szó szerint el-és meghalhat, de ilyen-olyan formában jelen és köztünk marad. Legyen az egy véletlenszerű álom, egy kósza gondolat, tárgyi hagyaték, vagy éppen egy váratlan találkozás. Mindegy hol és miért romlott el, ki, vagy kik miatt, semmi sem örök. Semmi sem képes végérvényesen búcsút inteni. Akár egy szellem, megkísérthet. Ha akarod, ha nem.

Sokan ezt képtelenek, vagy nem akarják beismerni sem maguknak, sem pedig a környezetüknek. Sokan igyekeznek tudomást sem venni róla. Sokan pedig, és ezek lesznek az örök idióták és szerencsétlenek, mint például én, olykor jobban belemásznak ennek a kútnak a mélyére, és zavarodottan, feldúlt nosztalgiázással pancsolnak a köldökig érő mocsártengerben. Igen. Az ilyen apró ingereket elkapjuk, akár egy felénk szálló pillangót, tüzetesen megvizsgáljuk, elemezzük, tanulmányozzuk, talán még meg is csonkítjuk, hogy megpróbáljuk megérteni, mi miért történik, és miért pont most, miért pont velünk. Keressük azt a nagy miértet, az okokat. Hisz kell lennie valami magyarázatnak, amiért testetlenül újfent belép az életünk apró tengerpartjára ez az oda mosódott homokszem. Napokig-hetekig agyalhatunk valakin. Azon, hogy vajon hol hibáztunk, hol hibázott ő, hol fordult velünk a világ és a sors 180 fokos fordulatot, és hogy vajon hol lehet, mit csinálhat, gondol-e még ránk. És ha igen, akkor jóérzéssel teszi e, vagy átkozza a nevünket, létünket az örökkévalóságig. Őt is érhetik ilyen apró átszellemülések, és Ő hogyan kezeli? Ignorálja netán? Ő is belemeríti a lelkét, gondolatait, vagy gépiesen összegyűri, és elegáns, precíz mozdulattal a háta mögötti papírkosárba hajítja? Megérdemeljük-megérdemeltük-e ezt és őt? Megérdemel-megérdemelt-e minket? Haragszom-e még rá úgy tényleg, igazán? Kellene? És természetesen nem nagyon kapunk semmire sem választ. Mert csak motyogunk magunkban, rángatózunk és dőlöngélünk a gumiszobánkban anélkül, hogy bármiféle aktív tevékenységet tennénk annak irányába, hogy megtudakoljuk az elvesztett egyén hogylétét vagy tőle, vagy a környezetétől. Talán mert félünk? Gyávák vagyunk és bizonytalanok? Nem vagyunk biztosak benne, hogy jó ötlet? És persze az esetek többségében nem az. De van az a maradék 1%, amiben igen, és óriási dolgok történhetnek, ha bátrak vagyunk. Vagy épp a másik az, és minket keresnek fel valahogyan. Izgalmas, ugye?

Nem. Nem az. Inkább borzasztó, rettenetes. Pontosan abból az aspektusból kifolyólag, hogy mennyire is kiszámíthatatlan az élet, a sorsunk. Belénk fecskendezheti a mérgét, a paralízist, hogy tehetetlenek legyünk, ám egyúttal incselkedhet velünk, elhúzhatja az orrunk előtt a mézes madzagot, és sátánian suttoghat a füleinkbe, hogy mit tegyünk, vagy épp ne. Dróton rángat milliárd embert, és ezek a drótok olykor összeérhetnek, újfent találkozhatnak, vagy éppenséggel sosem keresztezik már egymást, bármennyi is a titkolt vágy, a kósza gondolat, a ki nem mondott érzések, óhajok.

Van, akikkel szívesen találkoznék, beszélnék, felszítanám a tüzet. Mert bánok és sajnálok sok mindent, és évek elteltével rengeteget változott számtalan minden, beleértve akár egy új kezdet, lapleosztás lehetőségét is. És van, akikkel már úgy vélem - nem merem leírni, hogy tudom - hogy nem szeretnék újból összefutni, mert szimplán nem akarok, vagy nem tartanám jó ötletnek, akár még úgy is, hogy sajnálom mindazt, ami úgy alakult, ahogy. 

És aztán vannak olyan egyének, akik nem voltak nagy jelentőséggel bíró emberek az életünkben, nem kulcsfigurák, barátok, szerelmek, rokonok, szimplán statiszták, és el is feledkezünk róluk, ám végül mégis fifikásan bekéretőzhetnek az életünkbe váratlanul később, vagy épp mi az övékébe, és ez monumentálisan megváltoztathatja a szereposztást. Sosem, de tényleg, sosem lehet tudni, ki sodródik mellénk, vagy elénk a múltunkból, hogy az aktuális jelenünk színesítse vagy keserítse meg, és maradjon a távoli jövőnk ködbe vesző véges végtelenségéig.


Osztani, másolni, kedvet kapni ér!
Maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
(És még nem köszönök el, hiszen robogok tovább ;) )