Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!



(Aki esetleg eddig lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)


HmmHmmm... Valaki, akinek meg kéne bocsájtanom valamit? Szintén lövésem sincs, hogy anno kire, vagy kinek írtam választ ezen kérdésre. Ahogy haladok-haladunk előre, egyre inkább rejtély számomra a múltbéli énem gondolatvilága, és nem igazán tudok már az ő fejével gondolkodni, azonosulni. Teljesen üres a papírlapja. Nagy valószínűséggel nem nagyon talált senkit, aki ezen leírásnak megfelelt volna, és inkább elviccelte-elhülyéskedte a kérdést, vagy olyan személyt adott meg görcsösen, izzadva, akinek nem lett volna helye ott, bűnösként feltüntetve, úgy igazán. Aztán lehet tévedek, és meglepő mód ténylegesen is kitett magáért. Nem valami vicces ez az amnéziám, ha erről a blogjátékról van szó. Ennél a kérdésnél pedig pláne. Most, jelen személyemet illetően arra az álláspontra jutottam, hogy nincs senki, akit elő kéne rángatnom a  régmúltamból. Nem haragszom, neheztelek senkire, és nincs akinek meg kéne bocsájtanom, ami eredendően egy tök jó dolog. Még apámat sem tudom a célkereszt elé cibálni, mivel nincsenek negatív érzéseim az irányába, bármennyire is megérdemelné teszem azt. Na de! És itt jön egy nagy DE! Mindez nem jelenti azt, hogy nem prezentálok senkit sem ezen kérdés apropóján, mivel egy szóval sem mondtam azt, hogy ne lenne ilyen egyén. És ez az egyén nem bekategorizálható szín tisztán a nagyon távoli múltammal, mivel mindazon események, amiknek centrális szereplője volt, nem is oly réginek mondhatóak, valamint akárcsak az előző blogkérdésnél, itt is azutáni időpontra tehető, amikor is az eredeti blogjáték útnak indult, így az akkori Đelor nem tudhatta, és élte meg azon történéseket, amik az évekkel későbbi énjét most billentyűpötyögésre sarkallják.

Ez a személy születésemtől kezdve jelen van az életemben, és amikor a kérdéseket olvasgattam át pár nappal ezelőtt, szemernyi hezitálás, vagy kétség sem volt bennem azt illetően, hogy ne őt írjam, ha majd ide jutok. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb meg fogja találni a blogom, és olvasni fogja ezt a posztot. Ez nem hátráltató tényező számomra, és talán egy kicsikét várom is, hogy ez majd bekövetkezzen. Felkészültem nagyon sok eshetőségre ezt illetően, tisztában vagyok azzal is, hogy egy, vagy akár több hosszú beszélgetést is eredményezhet mindez, és akármennyire is kőszívűen, vagy ridegen fog ez hangzani tőlem, de nem érdekel, hogy ezért megharagszik-e rám, vagy miket is fog vágni a fejemhez. Felmerülhet benne a kérdés, és persze mindenkiben, hogy ő tudja e azt, hogy neheztelek, haragszok, (bár ez nem szép és megfelelő szó) rá, és, hogy olyan gondolatok kavarognak bennem, hogy meg kéne bocsájtanom számára? Elmondtam-e neki korábban mindezt, vagy érzi-érezheti rajtam, és ha nem, akkor miért vártam ezzel, "titkoltam", és itt, ezen a platformon kürtölöm világgá először? Nos, ez nem ilyen egyszerű, de közben mégis.

Alapvetően nem vagyok egy haragtartó egyén, nem szeretek összeveszni senkivel, még akkor sem, ha úgy érzem igazam van, és huzamosabb ideig, hosszú távon, mely akár éveket is felölelhet, nem nagyon akarok haragban lenni senkivel. Az ignorálás, érdektelenség egyes emberek iránt az teljesen más tészta, itt most olyanokról van szó, akik jelentenek valamit nekem, és fűz hozzájuk ilyen-olyan érzés. Ő egy olyan személy, aki, mint írtam, velem van, illetve csak volt amióta az eszemet tudom, néha pót-apaként segített, tanított engem, és próbált embert faragni belőlem több kevesebb sikerrel. Nagyon-nagyon sokat köszönhetek neki, sokat tett értem, még akkor is, amikor így felnőtt fejjel visszatekintve nem érdemeltem meg. Mindezek tények, nem vitás, pont. Nem tudom már viszonozni neki mindezt, és már nem is akarom. Na de, most kicsit előretekertem a sztorit így, szóval térjünk is vissza: Nem igazán volt súrlódás és zökkenőmentes a kapcsolatunk, mindig is úgy éreztem, hogy mi totál nem vagyunk kompatibilisek egymással, vér ide, vér oda, és ezt az évek csak még inkább tetézték. Noha abszolút megértem én őt, és az álláspontjait, de ezt az én irányomba már úgy érzem nem igazán kapom-kaptam vissza, vagy csak nagyon-nagyon kis mennyiségben, és kimondatlan gesztusokkal. Ez az ember nem más, mint a nagybátyám.

Persze nem az előbb leírtak generálták bennem a dolgokat, az ahogy fentebb elhintettem, új keletűbb probléma. A rokonságom kisebb bűvkörében nem titok, hogy hogyan is érzek iránta, és azt is tudják, miért. Nem tudom pontosan, hogy ő tudja-e, de se nem próbálom előle elrejteni mindezt, se nem az orra alá dörgölni. Egész egyszerűen takaréklángon pörgetem a viszonyunkat, talán nyugodtan kimondhatom azt is, illetve leírhatom, hogy az elszakadásommal-ridegségemmel büntetem őt szolidan, és kimondatlanul viszem a sérelmeimet úgy, hogy annak ténye és kitudódása nem olyan dolog, ami miatt görcsösen aggódnék. Vicces, mivel ha nem lett volna ez a blogjáték kérdés, talán nagyon hosszú évekig, vagy soha sem írnám le mindezt.

Félre értés azonban ne essék, szoktam vele kommunikálni, valamint néha, olykor elfog engem az a lomha vágy, ötlet, hogy próbáljam helyrehozni és összeragasztani, ami eltörött, próbáljam azt tettetni, bebeszélni magamnak, hogy nincs semmiféle gond, vagy legalábbis már nincs, és ideje megbocsájtanom neki, elfeledni azt, amit lejjebb, majd még ki fogok fejteni dióhéjban. Talán többször is elfoghatna ez a késztetés engem, talán többször megpróbálhatnám, többször beszélhetnék vele, kedvesebb lehetnék, és végre meglátogathatnám (ami már nagyon esedékes, és tényleg igyekszem összehozni). De néha, amikor igyekszem, úgy érzem, csak hülyét csinálok magamból, és a makacs büszkeségem sincs nagyon hasznomra az orvoslásnál. Szerencsémre ő ugyanilyen kategória, akivel nagyon nehézkes az ilyesféle lelkis dolgokat megtárgyalni, és nagy fába vágnám a fejszém, ha őrá várnék. Ő nem fog kapkodni úgy utánam, vagy kimutatni, amit esetlegesen érez, még ha belegebed, akkor sem. De már ez sem érdekel nagyon. Nagyon sokáig úgy hittem, hogy ő a legközelebbi, megmaradt élő családtagom. [Ez idén megváltozott - erről talán majd lesz később egy külön poszt]. Bennem volt az, hogy mégiscsak ő a fő-családom utolsó bástyája, a múltam, emlékeim, mindenem összetartója, akit nem szabadna elmarnom, elveszítenem. De tudjátok... Nem én veszítettem őt el, hanem ő engem. Megvan már a saját családja, én pedig kiváltam belőle. Ő formálta úgy a dolgokat, hogy ez bekövetkezhessen, én pedig nem állítottam meg őt ebben. Ő volt az, aki, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá az életemben, a leginkább padlón voltam, és teljesen, totálisan elvesztettem minden értelmét az életemnek, csak belém rúgott még egyet, ahelyett, hogy segített volna talpra állnom. Persze lehet nem érdemeltem volna meg a segítségét, mivel én is hibás-vétkes voltam akkoriban sok tekintetben, mégis úgy érzem, hogy ott-akkor helytelenül cselekedett velem szemben, és ezzel felnyitotta a szemem. De nem. Ez még nem ok és indok számomra, hogy 2018-ban itt tartsak vele. Ez szimplán csak a lavina elindítója volt, mindazé, hogy megrendüljön minden hitem, érzésem az irányába. A látszólagos koporsószeget egy olyan "gesztussal", illetve annak hiányával érte el nálam, mely nem erre a blogra való dolog, mivel bármennyire is neheztelek rá, nem fogom kiteregetni azt, mert nem érzem etikusnak. De rébuszokban csak annyit, hogy nem sokban különbözik az ez előtti blogkérdésben taglaltaktól, csak épp tejesen más szituációban és élethelyzetben mással, ami már így írás közben is fel tudta lobbantani bennem a dühöt... Hát ez nagyszerű amúgy... 

Mindegy. A kérdésre ismét válaszolva, hogy meg kéne-e bocsájtanom neki? Talán igen. Talán még nem késő, ha én is, és ő is nyitottabb lenne sok mindenre, levetkőznénk az egónkat, és meg tud győzni arról, hogy belátta, valamint megbánta azt, amit meg kell neki, és szeretné, hogy ismét az élete szerves részévé tudjak válni amennyire a lehetőségek engedik. Legyen ez a végszó :)

Úgy hiszem, elég ennyi, nemsokára találkozunk!
Maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
Sziasztok!