Ahoy Jónépek!
Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!


(Aki esetleg eddig lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)

Na, akkor egy kis listát rittyentek, hogy ne csak ilyen rizsaszagú, végeláthatatlan ömlengéses sorok legyenek minden kérdés alá biggyesztve, szóval a teljesség igénye nélkül, íme:

*édességek*junk food*alkohol*néhány kiló felesleg*túl nagy étvágy*kapzsiság*depresszióra való hajlam és érzékenység*félelem*szorongás*önértékelési zavar*semmirekellőség érzet*káromkodás*antiszoc/introvertség-szerűség*lustaság*múltban élési béklyó-kényszer*mazochizmus*szadizmus*alvászavar*túlgondolás*túlzott álmodozás*felelőtlenség*egyes esetekben érzéketlenség*lassú feloldódási sebesség idegen közegben*szemüveg*telefonhívások*fogorvos*kínos szituációk*idióta emberek*még idiótább emberek*felém intézett hazugságok***


Mára ennyi!
Osztani, másolni, kedvet kapni ér!
Maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
Sziasztok!

Ahoy Jónépek!
Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!


(Aki esetleg eddig lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)

Direkt, ugye? Direkt van teletömve ehhez fogható kérdésekkel ez a challenge... Nagyon szívesen várnék még ezzel, hogy megválaszoljam, várnék... de nem is tudom, mire? Kire? És meddig? Ha pedig várnék, csak az idő telne, és sosem érnék a 35 kérdés végére, így nem kerülhetem meg, ugorhatom át ezt. Nem halogathatom kínosan fütyörészve, mint aki nem vesz tudomást az orra előtt tornyosuló rikácsoló problémáról. Volt idő, amikor megválaszoltam-megválaszolhattam ezt, úgy ahogy az a nagykönyvben és közös összefonódással, a Sors papja által megáldva meg volt írva. Volt idő, kicsivel később, amikor sokkal könnyebben, szabadabban tudtam volna írni ehhez valamit. Sokkal inkább éreztem úgy, hogy van is mit-kit ideírnom, van létjogosultsága, tétje, miértje. Szerettem is volna anno újfent megválaszolni, odaírni, amit kell, mert örömmel és büszkeséggel tölthetett volna el. Ismét. Adta volna magát a dolog. Békésen, boldogan, vagy akár keserédesen. Azok az idők azonban elmúltak, és lekéstem, lemaradtam róla, sokadjára, akár egy metróról vagy buszról. Igaz, hogy idővel jön-jöhet másik, de most mégis ott ácsorgok, toporgok valahol a senki földjének búzatábláiban a következőre várva, türelmetlenül. Átkozom a helyzetet, a súlyosságát, banálisságát, szitkozódom, mérges vagyok. Dühös! Nem csak magamra, sokkal inkább a világra és az időre egy picit. Na, nem a lázadó, emós tinédzser stílusban, mert az not cool, ez mélyebbről jövő, elementálisabb, sokrétűbb emóció. De tudjátok mit?

Nincs is olyan, hogy ne lehetne valami, vagy valaki nélkül élni. Az ember túlélésre van programozva, kitalálva. Akkor sem döglik bele valamibe, vagy valakibe, hogyha úgy is érzi, és minden összeesküszik ellene. Akkor is összekaparja magát, kínkeservesen is akár. Még ha ő maga sem hiszi el, hogy lehetséges, de valami ösztönszerű tovább élteti, még azután is, hogy számára látszólagosan vége a világnak. Ez azonban körforgás. Ciklusos. Egyszer fenn, egyszer lenn, tartja a mondás. Mindenkivel megtörténhet, mindenkivel előfordulhat, és az esetek többségében, valamint az élet fekete humora okán legalább egyszer mindenki átesik ilyesféle jelenségen. Persze mindenki más szeletet kap ebből a férges tortából, mindenkinek máshogyan ízlik, más porcióban turkál, és kisebb-nagyobb falatokat harap belőle. Sőt, van aki még repetát is kér.

Mindenen túl lehet bizonyos fokig lendülni, tovább lehet lépni, tovább lehet élni. Hogy megpróbáltam-e, és nem ment? Micsoda hülye kérdés ez... Persze, hogy ment, különben nem lennék már itt, és nem írnám ezen sorokat. Hogy éreztem-e azt, hogy nem fog menni? Igen. Hogy éreztem-e úgy, hogy nem is akarom anélkül vagy Ő nélküle? Természetesen igen. Hogy éreztem-e úgy, hogy fel akarom adni, fel is adom? Igen. Ámde mégis itt vagyok, valami erő nem engedte meg ezt számomra, és túlléptem, bukdácsoltam, mígnem az idő kontárként összefércelte a sebeimet. Hogy fáj e még mai napig sok minden? Igen. Hogy tovább tudtam-e 100%-osan lépni mindenen? Természetesen nem. Szerintem nem is lehet, de ha elérünk egy szintet, az már nem befolyásolja súlyosan a jövőnket és az eljövendő tetteinket, döntéseinket. Nem kísért minket olyan szinten, és ránt vissza, hogy annak káros hatásai legyenek. Mindaz az út, míg eljutunk idáig a veszélyes.

Most, itt tartok 2018-ban. Voltak sötét idők, órák, amikor nem ezt írtam volna. A szín tiszta hiány, fájdalom, elkeseredés szólt volna belőlem, és bizonyosan kisírtam volna magamból azt a választ, hogy brühühü, nem! Nem tudok így tovább élni azon bizonyos dolog vagy személy nélkül. És örülök, hogy most nem így érzem, mert egyrészt nincs ilyen személy közvetlenül az életem szerves részében, aki pedig volt, az már messze jár, és nem harap belém. És tárgy, esetleg szokás? Olyan habitus, amit most is mívelek, s ha felhagynék vele, nagyon hiányozna, esetlegesen fel tudnék-e hagyni vele? Nincs sok káros szokásom. Nem dohányzok, drogozok, iszom. Kávét, teát és energiaitalt gyakori, esetlegesen napi szinten fogyasztok, mégsem hiszem, hogy ne tudnék lemondani róluk úgy, hogy az elvonási tünetek, berögzült szertartások és mozzanatok meggátoljanak benne. Mint írtam, mindenhez lehet adaptálódni. Egyénfüggő is, hogy kinek milyen az ingerküszöbe, a kitartása, a felfogása, de előbb-utóbb mindenki képes rá, ki könnyebben, ki nehezebben. Valamint, régi szokásokat, legyen az fogyasztási, vagy cselekedeti, életmódi, bármikor kiszoríthatnak újabbak, amik azért így könnyen segítenek a mellőzésükben.

Na, de nem akarok ennyire szőrösszívű lenni, így szeretnék azért kitalálni valami kézzelfoghatót is, hogy azért legyen ilyen is. Talán... A zene és a filmek, valamint az írás, amikre nagyon szükségem van, és nem fűlne a fogam hozzá, hogy kiiktassam az életemből. Persze, nyilván, ha a kezeimmel, szemeimmel vagy füleimmel történne valami, akkor kénytelen lennék, de ilyen szerencsére, és ezt most lekopogom, nem áll fenn. Kell valami, vagy valamik, amik színesítik, örömtelibbé, boldogabbá varázsolhatják a mindennapokat. Hobbik nélkül igen szürke, szar minden. Voltak idők, amikor nem írtam, nem néztem semmit, vagy hallgattam, mert persze vannak böjtölős, remetés depis időszakok, amikor azokhoz sincs életkedv, de ha az örökre szót vesszük alapul a kérdéskörben, akkor mindenképpen egy jókora nagy NOPE-ot írnék rá, hogy végleg, önszántamból elveszítsem őket. 

Na és személyek? Hehe. Őszintén? Most nem érzek senkit. Ez a jelenlegi módi. De nagyon szeretném, ha lenne. Lenne kibe kapaszkodni, félteni, óvni, szeretni annyira, hogy ne akarjam az életemen kívül tudni, mert olyanná akarom avanzsálni számomra, mint a levegőt, a vizet. Kicsit legyen olyan, mint Gabi, Berni, Kamilla, Kriszti... Fuldokolnék és szomjaznék nélküle, míg aztán rá nem jönnék, hogy ebbe sem döglök bele, mert egy tucat macskaéletem van. A barátaim, igaz barátaimat nem akarom kizárni, de ha úgy adódik, úgy érzem, nélkülük is meg tudnék lenni ebben a survivor játékban. Lehet óriásit tévedek ezzel a kijelentésemmel. Sosem kellett még nélkülük tengődnöm, mindig volt legalább egy mellettem az eddigi életem során. Kicsit ez ilyen ismeretlen, felfedezetlen terep számomra. Na de kb ennyi :) Azt hiszem kiveséztem ezt a kérdéskört, és megtettem, kipréseltem mindent a mostani életszakaszomból. Sajnos, csak ennyi tellett.

De, hogy a másik oldalt is górcső alá vegyük gyorsan picit, mindenképp fontos, és lényeges az életben, hogy te is ilyen személlyé válj mások szemében, és ne is akarj tetszdöghalált kreálni az elszakadásoddal nekik indokolatlanul. Vedd észre, figyelembe, hogy kinek vagy fontos, ki akar maga mellett tudni, közel. Ne okozz számukra fájdalmat, ha nem muszáj. Mert te is tudod, milyen szar is ez. Azt add, és azt ne add, amit te is szeretnél, vagy épp nem másoktól. Színesítsd, boldogítsd mások életét, akikét úgy érzed, vagy épp tudtodon kívül is.

Szeretet és béke!

Mára ennyi!
Osztani, másolni, kedvet kapni ér!
Maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
Sziasztok!

Ahoy Jónépek!
Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!


(Aki esetleg eddig lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)


[Apró megjegyzés/fun fact, mielőtt belevágnék: annak idején Istenhez intéztem egy levelet eme kérdés apropóján (ami természetesen már nincs meg, és nem is emlékszek teljesen a tartalmára, mert miért is), így most mindenképp szakítani akartam ezzel a hagyománnyal, és nem is lett volna helyénvaló ugyanúgy neki körmölni több okból kifolyólag is. Ez egy komplex, bonyolult levél lesz, és cseppet sem egyszerű számomra.]



Kedves Te, aki egykoron felnéztél rám!

Nem tudom hol jársz pontosan, mit csinálsz épp, mikről is álmodozol-ábrándozol momentán, és mi is lakozik a lelkedben. Bizonyára egy jókora zűrzavaros katyvasz tájfun tombolhat benne, ha tippelnem kéne. Én megértem. És így van ez jól. Később talán lecsillapodik... Mondanám, de nem akarlak becsapni. Megijeszteni és lelombozni pedig pláne... Ám, most hazudnék, ha azt írnám, hogy nem teszem. Mert meg kell tennem, akaratom ellenére is, hogy tisztán láss, keserűen kristályosan a jövőbe vesző, szürke ködön át. Kalauzolnom kell téged, hogy lásd az én jelenem valóságát. A te reményekkel, rejtélyekkel, valóságos érzelemaknákkal teleszórt jövődet. Nem ismersz még engem, ezt le kell szögeznem, és be is kell ismernem, valamint veled is nyomatékosítanom kell a tényt, kedves barátom. Akárcsak szép lassan én sem téged. A híd, mely összeköt minket, egyre hosszabbra épül, míg végül a két part sem lesz kettőnk látóhatárában.

Hiszel, bízol bennem, nagy dolgokat vársz tőlem, akárcsak többen is, tudom jól. És tedd is, mert ez a kötelességed, a kapaszkodód az útkeresésed, kalandod közben. Másképp nem is lehet, ha derék tisztes mód akarod csinálni. A magadba vetett erődtől azt várod, hogy később kicsírázhasson, égig érő paszulyként törve az ég felé, hogy elérhesse a csillagokat, minden álmaid netovábbját. És ez jó. Nagyon jó. Erős vagy, senkinek se hagyd, hogy összetörje ezt benned, és akadályokat állítson feléd ebből kifolyólag. Bárki mondhat bármit, erős vagy. Mi több, és ez most meg fog döbbenteni téged, talán hátra is hőkölsz fejcsóválva, azt gondolván, hogy bizonyosan hazudok, bolondozok veled valami okán, de akkor is így van; sokkal erősebb vagy nálam!

Nos, ez így elég mellbevágó lehet, ami azt jelenti, hogy lesz egy adott pont, vagy több is az életedben, amikor elgyengülsz, gyengébbé válsz, mint amilyen egykoron voltál több aspektusban is, de ne csüggedj, ne ijedj meg! Hinned kell benne, hogy csak átmeneti állapot, és előbb-utóbb főnixként térhetsz vissza hamvaidból, hogy akár túl is szárnyalhasd a valamikori korlátaidat, csúcspontodat. Igen... Ez nagyon erőtlenül és nyersen hangzik tőlem, már-már biztató szónoklatnak sem állja meg a helyét négy lábon, de ne várj tőlem momentán többet. Akárcsak neked bennem, úgy nekem is a jövőmben kell bíznom, és belé fektetni minden hitem és reményem, ami még maradt. Mert már csekélyke, fele-sőt, negyedannyi sem, mint a tiéd. De ne kárhoztass érte, eljő az idő, mert sajnos el fog, amikor megérted, és megtudod, miről is beszélek... Francba is, milyen jó volt csenevész, naiv tinédzsernek lenni, ki nem ismerte még a felnőttkor minden nyűgét, búját-baját...

Ne érts félre, a legjobbakat kívánom neked, de nem akarlak áltatni ezzel, és azt sem akarom, hogy olyan útra tereljelek, vagy indítsalak el, mely nem a tiéd, nem az igazi, s talán ártanék is vele. Lehet, hogy nincs is nagyon választásod, az én nyomdokaimba kell lépned, az én nyomvonalaimon kell haladnod, mert ez egy átok, egy bilincs. Talán eltörhetetlen, megszakíthatatlan az idő által szerződtetett kötelékünk. Sok mindent nem tudok. Még most sem. Sok kérdésed meg tudnám azonban válaszolni, de nem biztos, hogy mindenre akarod a választ, vagy épp tudnod is kell. Ne siess, ne siettess. És ne félj! Ez most a legfontosabb! Emelt fővel tedd, amit kell, ne nézz vissza, ne is tekints túlságosan előre, mert a tükör, amit most mutatok ezen levéllel neked, tudom, hogy csalódást kelt, és megijeszt. Én... bármennyire vicces és hiteltelen is lesz tőlem, mégsem vagyok olyan ijesztő, mint azt az első benyomásom kelthette benned. A lelkem elvesztett és elvesztegetett darabkáit tapasztalatokkal, döntésekkel, nézőpont és szemléletváltásokkal kompenzáltam, mely el is vett, és adott is hozzám egy keveset. Bennem is megvan még, mely benned most oly nagy hévvel tombol, lángol. Igaz, parázslik csupán, de él még bennem a szeretet, a remény, ez empátia, és nem gyűrt le teljesen a gyász, a harag, az elkeseredés, a magány és a fájdalom... :) Harcolok ellenük, foggal-körömmel! Újfent megtalálom majd önmagam, meg fognak engem is találni, egy földi angyal képében. Vissza fogom szerezni, amit elvesztettem, még ha nem is teljesen, az egészet. Vissza foglak szerezni téged!  De addig is...

Nem lehetek örökké a Hősöd, kölyök...
Legyél egy kicsit te az enyém, amíg szükségem van rá

Tisztelettel:
Én, aki egykoron Te voltál

Ahoy Jónépek!
Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!


(Aki esetleg eddig lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)


[Apró megjegyzés/fun fact, mielőtt belevágnék: annak idején Ákoshoz intéztem egy levelet eme kérdés apropóján (ami természetesen már nincs meg, és nem is emlékszek a tartalmára, mert miért is), így most mindenképp szakítani akartam ezzel a hagyománnyal, és nem is lett volna helyénvaló ugyanúgy neki körmölni több okból kifolyólag is. Alább majd ki is lesz valamelyest fejtve, hogy miért.]



Kedves és mélyen tisztelt Linkin Park együttes!

Eltelt egy év... Sőt, ezen felül pár hónappal meg is toldódott az a bizonyos, ikonikus nyári este óta elmúlt időszak. Elrepült, elszállt, akár a madár. Néhány pislogás, és messze jártok... Nagyon távol... Most, hogy ezt leírom, csakis az azóta megtörtént események tehetnek tanúbizonyságot mindezen szavak fájó, és súlyos mélységére. Ámde nem szeretnék ily gyorsan előre szaladni, foglalkozzunk még egy kicsit a szép, pozitív dolgokkal.

Olyan elevenen ég retinámban, szívemben és lelkemben az a pár boldog óra, és a koncert mibenléte, hogy nincs az a földi, vagy földöntúli erő, mely képes lenne ezt akaratom ellenére elragadni, ellopni tőlem. Még egy alattomos fejsérülésnek, vagy alzheimer-kórnak sem engedem. foggal-körömmel küzdeni fogok az emlékeimért, ha úgy adódik. És természetesen nem csak a Volt fesztiválon megfogantakért, hanem minden egyes hozzátok fűződő mozzanatért, a munkásságotok jótékony hatásáért, az irántatok érzett tiszteletem jeléért, valamint a veszteség tompán lüktető, fájdalommentes, félig beforrt mementójáért. Mert mindegyikre szükségem van, kell nekem, mi több, akarom. Nem csak tinédzserként, hanem immáron felnőttként is, egészen a végig, míg az el nem jő.

Nagyon sokat segítettetek számomra a tudtotokon kívül, akárcsak több ezreken, százezreken, és nagyon sokat köszönhetek nektek, mind emberileg, mind munkásságilag és művészetileg is. Hálás vagyok, hogy annak idején sorsszerűen megalapítottátok a bandát, hogy sosem adtátok fel, és töretlenül kitartottatok az útkeresésetek közben, nem törődve véresen komolyan a kritikákkal, az elpártoltakkal, fanyalgókkal, aláásókkal. Ti csak mentetek, tettétek, amit úgy éreztetek tennetek kell, amit a szívetek diktált. Még ha ez stílusbeli váltásokat, merész kísérleteket eredményezett is, mely nekem sem volt mindig a szájízemre, de így utólag már belátom, hogy jól tettétek.

Volt idő (és itt most szemlesütve csóválom a fejem) amikor én is meginogtam, amikor nem értettelek benneteket, amikor dacból, vagy elhidegülésből nem követtem a pályafutásotokat, a híreket, és nem hallgattam sem az új, sem pedig a régi zeneszámaitokat. Volt idő, amikor eltemettelek benneteket, és hűtlenül hátat fordítottam nektek annak ellenére is, hogy annak idején ti vezettetek be igazán a rock világába engem, és indítottatok el egy olyan úton, melyért örökké hálás leszek. Mégis... Mindig... mindig visszataláltam hozzátok, mindig akadt valami, vagy valaki, netán egy korszakom, amikor előkerült a zenétek. Hol a háttérben, hol pedig adrenalintól túlfűtötten, régi nosztalgiázással karöltve, s akár egy főnix, újra ti voltatok számomra azok, akiket csupa nagybetűsként emlegethettem.

Már nem vagyok gyerek, de mikoron megtudtam, hogy a fanok várakozásokkal, találgatásokkal és reményteli imádkozásokkal teli hosszú éveit végre siker koronázza, és felléptek kis hazámban is, megtörve a jeget, a lehető legközelebb kerülve hozzám mind fizikálisan, mind mindenhogyan, hát, bevallom, kicsit visszacseperedtem. Visszatért a lelkesedésem, a rajongásom teljes mértékben, és ezer százalékosan tudtam, hogy mindegy milyen áron, ha törik, ha szakad, nekem ott lesz a helyem, és ott is leszek! És természetesen ott is voltam, melynek köszönhetően az egyik nagy álmom, és bakancslistás pontom vált valóra azon a napon, általatok.

Naivan előkerestem egy autogramos kis vackot, amit még egy ősrégi újságban mellékeltek aminek a címlapján ti díszelegtetek, és elmerültem abban az elképzelésemben, hogy közös fotóval, aláírással, vagy akár pengetővel/dobverővel leszek gazdagabb, ha jól alakul. Erre persze nem volt lehetőségem, de nem bánom. Így is láttalak-hallottalak mindnyájatokat, és ha nem is voltam az első sorok egyikében sem, teljesen úgy éreztem magam. Mert egy országban, egy megyében, egy városban, egy fesztiválon, és egy adott, nem túl távoli területen belül lehettem veletek. Mint egy álom... Persze ezt már leírtam, és lehet le is fogom még párszor. Ti voltatok az elsők az életemben tényleges világsztárok közül, akik ilyen közelségben lehettek, és azért munkálkodtak, hogy én, és a többiek is jól érezhessék magukat. Hihetetlen. Még most is. 

Akárcsak mindaz, mely ezek után történt... Nem sejtettétek, hogy először és utoljára jöttök, utoljára csaptok a lecsóba, utoljára vagytok együtt... És mi sem sejtettük, abszolút. Csakis Ő. Már tudhatta... Akkor is, mikor színpadra lépett, mégsem látszott rajta. De minek is írom ezt le, hisz tinektek fáj, ég, mardos ez a legjobban... Talán így kellett lennie, talán nem... Erre már nem kapunk választ, de az öröksége fennmarad, fenn is kell maradnia. Vannak és lesznek is, akik tovább viszik. Én tudom, hogy nekem akkor ott kellett lennem. Utólag ez volt az egyetlen esélyem, de inkább úgy vélekedek erről, hogy bármilyen erő is mozgatja a világot, oda terelgeti a nyájat, ahova épp kell. Nem lehetett másképp.

Ti nem tudjátok ki vagyok, és ez jól is van így. Nem az egyénem számít, hanem az a közösség, amit felépítettetek, és egy szívként dobban, bármi is történjék veletek. Ennek részeseként zárnám levelem, noha még rengeteg mindent tudnék írni számotokra, és nem is akarok elbúcsúzni tőletek, valamelyest mégis meg kell ezt tennem:

Kedves Mike, Rob, Brad, Joe, Dave, és végezetül Chester...

Tisztelettel: egy hibrid teóriáktól túlfűtött egyén

Ahoy Jónépek!
Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!


(Aki esetleg eddig lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)



Oké, ez azért már alaposan feladta nekem a leckét. Nem is igen gondoltam és hittem, hogy fejtörést fog okozni a kérdés számomra, pláne, hogy ennyire. De sikerült neki, és elég sokáig kellett gondolkodnom rajta, valamint kikérnem pár ember véleményét is ezt illetően, mondván, hogy több szem többet lát, nagyobb rálátásom legyen a problémára. (Nem. Nem ilyen sokáig, szimplán csak most írom eme posztot, a válasz, szerencsére és természetesen hamarabb megfogalmazódott bennem.) És persze igen, nem nagy spoiler, végül sikerült. Különben nem írnék. Olyan aztán nem lesz, hogy ne tudjak választ adni a challenge alatt valamire. Most pedig pontot teszek eme kérdés végére végre.

És hogy miért volt nehéz? Kérdezhetné jogosan a nagyérdemű. Azért, mert ez egy mocskos troll :D Alábecsültem, nem tekintettem rá potenciális veszélyforrásként, mint amúgy 1-2 kérdésre, ami még később fog következni. Szokásomhoz híven ennél sem emlékszem, hogy anno milyen választ is adtam rá, így az sem volt kampós botos kapaszkodóm. Az ember azt hinné, hogy sokkal nehezebb dolga lesz (önismeret ide vagy oda) azzal, miért is kap állandóan bókot, a negatív aspektust, az ignorációt, stb. pedig hamarabb képes lesz előbogarászni, már csak dacból is, noha ez pont fordítva csapódik le. A kérdés lényege az volt, hogy egy olyan pozitív, vagy semleges VALÓS! tulajdonságot kellett találni, amit sokan észrevesznek, látnak rajtad/benned, de sosem teszik szóvá. És ide bele kell érteni az elmúlt évek emberi kapcsolatait is a múltból, tehát egy olyan extrém ritka tulajdonságra kellett rátalálni, ami mindeddig valahogy kicsúszott mindenki keze közül, és nem csúszott ki a szájukból. (Vagy esetleg 1000-ből egyszer-kétszer). Szóval igen, hiába jöttek az ötletek, minduntalan rá kellett jönnöm, hogy azért már kaptam bókot, meg a következőért is, meg az azutániért is, ezt meg csak maximum én gondolhatom így. Vagy esetleg az, amiért sosem kapsz dicséretet, nem is létezik? Te képzeled be saját magadnak? Elhiteted önnön személyeddel, hogy látsz-érzel valamit, ami közben nem fedi a valóságot, éppen ezért pedig a külvilág sem fog soha visszareflektálni rá? Nem. A kettő között lehet különbség. Nyilván, vannak olyan helyzetek, hogy az a kvalitásod, amivel rendelkezel, hiába is jó dolog, annyira általános, megszokott, és nem kiemelkedő, hogy senki sem fog téged érte megdicsérni, mert a társadalomban evidens, hogy így teszel normál esetben. Na, ugye, hogy nem is olyan egyszerű?

Lefeküdtem egy napon éjjel aludni, és akkor jött az isteni szikra, mikor nem számítottam rá, nem görcsöltem az egészen. Megvilágosodott fölöttem az a képzeletbeli villanykörte, a szemeim pedig felpattantak, számon őrült vigyor terült szét, és éreztem, hogy megvan! Sikerült! Igen, ez jó lesz, ez lesz az, ennek kell lennie! Megleltem a válaszom!

Bár ez már hetekkel ezelőtt történt, az eufória már rég elpárolgott belőlem. Ez olyasmi, amit észrevételem szerint nemigen szoktak külön megjegyezni, vagy megdicsérni valakin-valakiben (csak ha ebben az ágban dolgozol, vagy ilyen céljaid vannak), de mégis érezhető a jele, ha tetszik valakinek, vagy felfigyelt rá. Kimondani azonban nem nagyon szokták, én talán még sosem mondtam senkinek, bár ezt nem kopognám le. A lényeg, hogy erre az emberek többsége nem bókkal, dicsérettel reagál verbálisan, sokkal inkább nevetéssel, érdeklődéssel, és bekapcsolódással. Igen. Ami miatt sosem kapok bókot, az a humorérzékem, vagy még specifikusabban a fekete humorom. Persze, nyilván erre nem minden ember nyitott és vevő, vannak, akiknek szegényes a humorérzékük vagy a felfogókészségük, így erre partner is kell. De ha megvan, akkor sem garantált, hogy lesz közös nevezőtök. Ejj, nehéz ez a popszakma...




Mára ennyi!
Osztani, másolni, kedvet kapni ér!
Maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
Sziasztok! 

Ahoy Jónépek!
Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!


(Aki esetleg eddig lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)


Hát... ez nagyon durrbele, cicomamentes kérdés... :D Már-már ég is a pofám ennyi hosszadalmas fejtegetés után egy ilyen kurta poszt kotlása miatt. De nincs mit tenni. Amióta az eszemet tudom, úton-útfélen hallom és megkapom ezt a "bókot". Ez sajnálatos módon nem egy személyiségjegy, hanem testi adottság, vagy nem is tudom minek nevezzem. Legyen genetikai idézőjeles ritkaság. Nem vagyok ezzel egyedül, sokaknak mondják ugyanezt, legyen hasonló, ugyanilyen, vagy teljesen más fajtájú is nekik ebből, hisz ez mindenkinek szubjektív dolog. Én is speciel szeretem, hogy ilyenem van, sőt, büszke vagyok rá néha, még akkor is, ha már nem tudok úgy örülni és meglepődni, amikor megjegyzik ezt nekem. És most, hogy ennyire látványosan rizsázva körbeugráltam ezt az egészet, le is rántom róla a leplet... (Bár aki legörget, az úgyis látja egyből a képet róla, mert fogok kitenni, szóval nincs nagy titkolózás és zsákbamacska) És igen, itt már egyértelmű, hogy valószínűleg nem a férfiasságom volt a témaindító :D Hanem...

A zöld színű szemeim :)




Mára ennyi!
Osztani, másolni, kedvet kapni ér!
Maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
Sziasztok!

Ahoy Jónépek!
Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!


(Aki esetleg eddig lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)



Ez egy igen hasonló kérdés,  mint a 8. napos, á la: valaki, aki pokollá tette az életedet vagy pocsékul viselkedett veled, mondhatni a továbbgondolása, ezen felül pedig közvetlen folytatásának tekinthető és ellentétpárja az előzőnek. Épp mindezek miatt nem is igen szeretnék a kelleténél többet időzni és szócséplésre vetemedni ennél a kérdésnél, mint amennyit megérdemel. De vajh, talán mégis hosszú lesz? Elöljáróban leszögezem, hogy nem feltétlenül vallom, hogy igazam van-lesz ebben a témában. Nem kizárt, hogy tévedek, rosszul látok, vallok valamit. Semmi sem lehetetlen. De mégis, ez az én véleményem, fogadja ezt mindenki tisztelettel, és esetlegesen írja meg építő jelleggel, ha van toldása-foldása.

Mint mondottam volt, ahhoz, hogy egészséges életet élhessünk mind testileg és lelkileg, ahhoz az ismerősi körünknek is olyan ápoltnak és tisztának kell lennie, mint normál esetben az udvarunknak. Sokan vannak, akik toxikusak, energiavámpírok, sőt, veszélyesek ránk nézve, és nemhogy előre vinnének az életben, inkább lehúznak, ellehetetlenítenek minket. Két lábon járó negatív hullámokat generáló atombombák. Lábbilincsen levő ólomgolyók, fulladás közeli állapotba hozó szirén énekű betoncsizmák. Nem mindenki akar jót neked. Nem mindenki az, akinek mutatja magát. Nem mindenki a barátod! Ezt sokan hajlamosak elfeledni, aztán pedig miután megtörténik az a nagy naiv koppanás, tehetetlenül és értetlenül próbálnak feltápászkodni, és összeszedni az erejüket, szétszóródott, darabkákra tört életvázájuk roncsait. De ez is egy lecke, egy tanulság, egy olyan pofon, amit legalább egyszer, talán párszor, de semmiképp sem sokszor meg kell tapasztalnunk, és óvatosnak kell lennünk az eljövendőben.

Akivel nem tudsz kölcsönös kompromisszumok közt együtt élni, létezni, levegőt szívni,  dolgozni, aki lenéz téged, az álmaidat, a lényedet, nevet rajtad és kibeszél a hátad mögött, sőt mi több, a szemed előtt, valamint megaláz, terrorizál, zsarol és szavakkal, vagy akár fizikálisan árt neked, az az egyszerű képlet szerint nem oda való, ahol momentán jelenleg tartózkodik a bűvkörödön belül. Még ha nem is feltétlen szabadulsz meg tőlük, de mindenképp tenni akarsz az ügy érdekében, próbálj meg beszélni velük erről, igyekezzetek ez ügyben dűlőre jutni, orvosolni amit lehet. Ha lehet. Ez ilyen egyszerű! Vagy mégsem?

Elvileg szabad akarattal ellátott gépek vagyunk, tele megszámlálhatatlanul sok, milliónyi, milliárdnyi színes-szagos érzelemszilánkkal. Tudnunk kell, meg kell tanulnunk kezelni az ilyen helyzeteket és embereket, még akkor is, ha esetlegesen nem áll módunkban, nem engedhetjük meg magunknak, hogy elengedjük ezeket az egyéneket, mert valami oknál fogva meg van kötve a kezünk, és például nem csak rajtunk múlik, hanem a környezeten, a megszámlálhatatlan szituációk egyikén, rajta, vagy másokon. Közelebbi hozzátartozód, a napi rutinod szerves része, teszem azt évek óta, aki makacs szennyeződésként tapad rád, az összes tisztítószer pedig másnál leledzik, és nem adja kölcsön, mert egész egyszerűen nem lehet, nem illik. 

De mi van akkor, ha zöld, szabad az utad? Ha megteheted? Akkor miért késlekednél-kételkednél benne, hogy jó döntést hozol-e? Mindig azt kell nézni, mi szolgálja a javadat, hisz ez a te életed! Nem másoké. Te tudod mi jó neked, mire és kire van szükséged. Nem csak ragaszkodni és megtartani, hanem elengedni is tudni kell! Főleg azokat, akik miatt pocsékul, irritálva, fáradtan, megszégyenülve, stb. érezheted magad újból és újból. Nem szégyen. Még akkor sem, ha az adott illető felháborodik ezen, nem érti, mérges lesz, visszahárítja rád a támadást, megpróbál a lelkedre beszélni, vagy éppen bűntudatot kicsikarni belőled. (hisz az ő érdekei mást diktálnak, vagy éppen nem látja a te szemszögödet, s esetlegesen nem is akarja)

Úgy vélem mindenki életében eljön a pillanat, amikor azt suttogja, kiáltja, ordítja, hogy elég! Mindenkinek van ilyen személlyel dolga, esetlegesen többel is. Sőt, általában több ilyen van. Persze okkal hördülhetne fel mindenki, hogy na, ha én most mindenkit kigazolnék magam körül akit nem oda valónak érzek, vagy árt nekem ilyen-olyan formában, akkor jóformán egyedül maradnék, és mindenki haragudna rám a közegemben... Totál nem érné meg...

Én erre csak azt mondanám, hogy akkor barátom, bizony cudar szar, ótvar közegben lehetsz. Sosem válhatsz gyémánttá egy hulladékfeldolgozóban, valamint nagy valószínűséggel hozzád hasonló értékekkel és kvalitásokkal rendelkezőket sem fogsz ott találni. Van is az a mondás, hogy ha egy teremben te vagy a legokosabb, akkor rossz terembe kerültél. És ebben van valami igazság. Törekednünk kell a fejlődésre, és ehhez az is hozzátartozik, ha nálunk tapasztaltabb, okosabb, rátermettebb, bátrabb és erényesebb emberekkel vesszük körbe magunkat, akik kötélhágcsót ledobva kiemelhetnek minket a sötétségből a fénybe, maguk közé. De mindaddig, amíg egy oly veremben tengődünk, egyedüli fényforrásként, hol csak a lánguk kioltása az egyedüli jövőkép, akkor sosem válhatunk erőssé, és juthatunk egyről a kettőre. Ez hangozhat úgy is, hogy a mi szemünkben értéktelen embereket cseréljük értékesre, de ez túlontúl fekete-fehér, és szűk látókörű megfogalmazás lenne. Mégis, most úgy érzem felesleges boncolgatnom, fejtegetnem mindezt jobban, mindenki döntse el maga az értelmezését, és találja meg benne a lényegi üzenetet. Bizonyosan vannak aspektusok, amikbe most nem mentem bele, és nem vizsgálgattam, ezzel tisztában is vagyok, ilyen például a párkapcsolat, főleg ha nagyon sok gond van vele-veletek. Ez olyan sokrétű, hogy külön posztot érdemelne, de mint mindig, e téren is van véleményem, pötyögni valóm :)

Zárszóként: Igen. Természetesen nekem is van-vannak ilyen egyének az életemben. Még. De ami késik, nem múlik. Van, amihez türelem kell, és erő. Sok erő, elszántság, és idő.


Osztani, másolni, kedvet kapni ér!
Maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
(És még nem köszönök el, hiszen robogok tovább ;) )

Ahoy Jónépek!
Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!


(Aki esetleg eddig lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)



Oh Boy... Mindazokhoz szól most ez a poszt, akik már messze(földön) járnak, vagy éppenséggel kis túlzással élve karnyújtásnyi végtelenségű távolságra vannak tőlem. Senki se higgye azt, de tényleg senki, hogy az ember nem gondolhat a másikra túlmutatva mindenféle életváltozást hozó akadályfalon, harag mellvérten, büszkeségpajzson még azután is, hogy valami történt velük, a kapcsolatukkal, ismeretségükkel. Van, ami eltörhet, megromolhat, szó szerint el-és meghalhat, de ilyen-olyan formában jelen és köztünk marad. Legyen az egy véletlenszerű álom, egy kósza gondolat, tárgyi hagyaték, vagy éppen egy váratlan találkozás. Mindegy hol és miért romlott el, ki, vagy kik miatt, semmi sem örök. Semmi sem képes végérvényesen búcsút inteni. Akár egy szellem, megkísérthet. Ha akarod, ha nem.

Sokan ezt képtelenek, vagy nem akarják beismerni sem maguknak, sem pedig a környezetüknek. Sokan igyekeznek tudomást sem venni róla. Sokan pedig, és ezek lesznek az örök idióták és szerencsétlenek, mint például én, olykor jobban belemásznak ennek a kútnak a mélyére, és zavarodottan, feldúlt nosztalgiázással pancsolnak a köldökig érő mocsártengerben. Igen. Az ilyen apró ingereket elkapjuk, akár egy felénk szálló pillangót, tüzetesen megvizsgáljuk, elemezzük, tanulmányozzuk, talán még meg is csonkítjuk, hogy megpróbáljuk megérteni, mi miért történik, és miért pont most, miért pont velünk. Keressük azt a nagy miértet, az okokat. Hisz kell lennie valami magyarázatnak, amiért testetlenül újfent belép az életünk apró tengerpartjára ez az oda mosódott homokszem. Napokig-hetekig agyalhatunk valakin. Azon, hogy vajon hol hibáztunk, hol hibázott ő, hol fordult velünk a világ és a sors 180 fokos fordulatot, és hogy vajon hol lehet, mit csinálhat, gondol-e még ránk. És ha igen, akkor jóérzéssel teszi e, vagy átkozza a nevünket, létünket az örökkévalóságig. Őt is érhetik ilyen apró átszellemülések, és Ő hogyan kezeli? Ignorálja netán? Ő is belemeríti a lelkét, gondolatait, vagy gépiesen összegyűri, és elegáns, precíz mozdulattal a háta mögötti papírkosárba hajítja? Megérdemeljük-megérdemeltük-e ezt és őt? Megérdemel-megérdemelt-e minket? Haragszom-e még rá úgy tényleg, igazán? Kellene? És természetesen nem nagyon kapunk semmire sem választ. Mert csak motyogunk magunkban, rángatózunk és dőlöngélünk a gumiszobánkban anélkül, hogy bármiféle aktív tevékenységet tennénk annak irányába, hogy megtudakoljuk az elvesztett egyén hogylétét vagy tőle, vagy a környezetétől. Talán mert félünk? Gyávák vagyunk és bizonytalanok? Nem vagyunk biztosak benne, hogy jó ötlet? És persze az esetek többségében nem az. De van az a maradék 1%, amiben igen, és óriási dolgok történhetnek, ha bátrak vagyunk. Vagy épp a másik az, és minket keresnek fel valahogyan. Izgalmas, ugye?

Nem. Nem az. Inkább borzasztó, rettenetes. Pontosan abból az aspektusból kifolyólag, hogy mennyire is kiszámíthatatlan az élet, a sorsunk. Belénk fecskendezheti a mérgét, a paralízist, hogy tehetetlenek legyünk, ám egyúttal incselkedhet velünk, elhúzhatja az orrunk előtt a mézes madzagot, és sátánian suttoghat a füleinkbe, hogy mit tegyünk, vagy épp ne. Dróton rángat milliárd embert, és ezek a drótok olykor összeérhetnek, újfent találkozhatnak, vagy éppenséggel sosem keresztezik már egymást, bármennyi is a titkolt vágy, a kósza gondolat, a ki nem mondott érzések, óhajok.

Van, akikkel szívesen találkoznék, beszélnék, felszítanám a tüzet. Mert bánok és sajnálok sok mindent, és évek elteltével rengeteget változott számtalan minden, beleértve akár egy új kezdet, lapleosztás lehetőségét is. És van, akikkel már úgy vélem - nem merem leírni, hogy tudom - hogy nem szeretnék újból összefutni, mert szimplán nem akarok, vagy nem tartanám jó ötletnek, akár még úgy is, hogy sajnálom mindazt, ami úgy alakult, ahogy. 

És aztán vannak olyan egyének, akik nem voltak nagy jelentőséggel bíró emberek az életünkben, nem kulcsfigurák, barátok, szerelmek, rokonok, szimplán statiszták, és el is feledkezünk róluk, ám végül mégis fifikásan bekéretőzhetnek az életünkbe váratlanul később, vagy épp mi az övékébe, és ez monumentálisan megváltoztathatja a szereposztást. Sosem, de tényleg, sosem lehet tudni, ki sodródik mellénk, vagy elénk a múltunkból, hogy az aktuális jelenünk színesítse vagy keserítse meg, és maradjon a távoli jövőnk ködbe vesző véges végtelenségéig.


Osztani, másolni, kedvet kapni ér!
Maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
(És még nem köszönök el, hiszen robogok tovább ;) )

Ahoy Jónépek!
Üdvözletem minden kedves tudatosan és véletlenségből erre tévedőnek!


(Aki esetleg eddig lemaradt, annak kötelező kattintás IDE, és így már egykettőre tudni fogja mi merre hány méter.)



Csudarég nem találkoztunk! És igen, persze, természetesen tudom, hogy csakis az én saram ez az átmeneti, kisebb-nagyobb kimaradás, szünet. Ki aminek nevezi. De basszus, micsoda nyár volt! Végül utolértek engem is a programok, a kikapcsolódások, nyugi, pihenés és a bulik fantasztikus InterCity-jének egyvelege. Volt itt legénybúcsú, Bro esküvő, tetoválások, Balaton minden mennyiségben, koncertek, utazások, találkozások, új élmények, emberek, kajálások és kihívások, valamint tonnányi, de tényleg tonnányi pénzköltés... Persze ezért szívom is a fogam, de így, hogy visszagondolok, egyértelműen megérte minden, és nincs okom mérgelődni, valamint panaszkodni. Persze ettől még lehetett volna időm ide is, erre is, nincs kibúvó, és szerettem volna legalább egy posztot írni, hogy augusztus se maradjon árván ilyen téren, de csak nem akart összejönni. Nem sikerült, pedig néhányszor már nagyon közel voltam hozzá :D A realitás jéghideg nevetésének és rám rivallásának hatására kénytelen voltam nyűgösen visszarázódtam a munkába (ami tetemes mennyiségben omlott rám mostanában), a fáradtságba, az alváshiányba, és minden olyan szarságba, amit valamennyire sikerült elfelejtenem a nyaralásom, társaságaim hatására. Ezúton is köszönöm mindenkinek a... öööö.... mindent :)
(Pakolok majd fel néhány képet szerintem a poszt aljára amolyan montázsként)

No de! Itt vagyok! Pötyögöm a sorokat, belecsapok a lecsóba és folytatom töretlen rendületlenséggel (nope) a blogjátékot. Mivel van egy kis, csipetnyi bűntudatom, valamint nagyon el vagyok ezzel maradva, úgy döntöttem, ma egy kicsit "csalni" fogok és több kérdésre is válaszolni fogok több posztban, hogy megpróbáljam beérni magam. Igazából ez nem akkora cheat, hiszen már jóval messzebb járhatnék, (gyakorlatilag simán ki is végezhettem volna ennyi hónap alatt az egészet) így most turbo fokozatra kapcsolva ledarálom az elkövetkezendő... nem is tudom... 4-5 kérdést. Mert én már csak ilyen rosszfiú vagyok.

- Valaki, aki pokollá tette az életedet vagy pocsékul viselkedett veled -


Hát öhm... Igazából csak ugyan úgy tudnék erre felelni, mint az előző kérdésnél, még pediglen, hogy mindig is voltak, és mindig is lesznek. Ez amolyan keserű szájízes, trollkodós, kötelező körös dolog az élettől. Hozzád vág jó párszor ilyen szituációkat és emberkéket, te pedig megpróbálsz mindezeken felülkerekedni, megtalálni a belső békédet, és továbblépni, vagy szimplán kihúzni az illető emésztőrendszerét a száján.
Viccet félretéve, lekopoghatom, hogy ilyen téren szolidan meg vagyok áldva, nemigen hemzsegtek ork hordaként körülöttem ezek a tényezők. Nem nagyon tudok pontosan megjelölni senkit sem már (kivételek természetesen vannak, lásd: korábbi posztok), vagy felidézni komolyabb szituációkat, pontosan azért, mert már továbbléptem. És ez így van jól. Az élet halad tovább, a seb begyógyul, pusztán emlékeztető heg maradhat, amitől remélhetőleg erősebb, tapasztaltabb és óvatosabb leszel. Vagy nem :) Aki makacs mód toxikus marad az életedben, azt a legcélravezetőbb és egészségesebb kizárni onnan, persze ha erre van opció. Sajnos akadhatnak olyan élethelyzetek, amikor nincs.

Én mindenképp úgy vélekedek, hogy nem is igazán ez a fontos. Mármint, hogy mi történik veled ilyen téren. Sokkal inkább, hogy te ne legyél ilyen egyén más életében, és ne okozz neki kellemetlen pillanatokat, fájdalmat, valamint maradandó sebeket. Peace!

Osztani, másolni, kedvet kapni ér!
Maradok mindenkinek tisztelettel: Đelor!
(És még nem köszönök el, hiszen robogok tovább ;) )

Amint pedig ígértem, néhány pictures az elmúlt időszakom margójára: